Turnai Tímea: Tisztelet az elődöknek. Forray Gábor tervező, modellkészítő iparművész és az Operaház látványvilága - Szcenika 5. (Budapest, 2018)

A Forray-stílus, úton a lélegző-diához (A lombardok előadásán keresztül)

A Forray-stílus, út a lélegző-diához, színpadképek avagy szemelvények az Operaház hőskorából

(Verdi: A lombardok az első keresztes hadjáratban, Erkel Színház, 1974-1979-1983. előadásain keresztül)

A tervező számára maga a megvalósult álom volt, amikor egy színlapon szerepelhetett a tisztelt zeneszerzővel, Verdivel, ennek megfelelő alázattal kezdett a technika kidolgozása után a tartalmi munkához, a látvány tervezéséhez. A lombardok kapcsán használt, nagyított, vetített diák alkalmazása érlelte ki az elkövetkező előadások hangulatképeinek újítását. Az alkotó sajátos találmánya, fejlesztése volt a képalkotás üzeneteinek közvetítésére, a Forray-féle lélegző dia feltalálása és alkalmazása. A rendezővel egyeztetett díszletképek alapján, két Mária-üveg közé (muszkovit ásvány) olaj-víz keveréket készített, ezt elektromossággal hozta mozgásba, és diapozitívként kivetítette a zene mondanivalójának megfelelő hangulatképeket a monumentális méretű színpadra. A vetítés és a fénydramaturgia védjegyévé vált.

Maga a tervező, egy 1973-ban készült interjúban mesélte el részletesen a lélegző-dia összetételét. Az Elet és Irodalom szakírója, Feuer Mária kérdésére a következőket válaszolta a róla elnevezett újításról: „Tudja, hogy a nagy lélegző dia miből áll? Két egymáshoz illesztett máriaüveg- ből, közéjük fecskendezett néhány csepp toroköblítő glycoseptből, egy órarugóból, egy injekciós tűből és, bocsánat a profánságért, egy beöntő pumpából. Az előadás alatt a pumpa nyomkodásával megmozdul a folyadék és ennek a kivetítése adja azt a sejtelmes, változó, mozgó, sejtosztódás hatású hátteret. S ha már ennyire leleplezem eszközeimet, amelyeket persze a takarékosság sugall, azt is elmondom, hogy a diavetítőket hidegre állított hajszárítókkal védjük a túlforrósodás ellen. Ezekről

a trükkökről hosszan lehetne beszélni. A% istenek alkonyának, lüktető tűz- hullámzásától addig a hétköznapi kérdésig: hogyan lehet opdkailag megnövelni az Erkel Színház kicsiny bevilágítású színpadát. De hát végül is ezek a mesterséghez tartoznak, s koncepció nélkül mit sem érnek” (Elet és Irodalom, 1973. október 20). Vagyis látványos és tartalmas díszletet készíteni Forray szerint, csakis kivételes rafinériával lehetett.

1974-ben, Mikó András rendezésében színpadra állított Verdi operában, A lombardok a^ első keresztes hadjáratban előadásában tökéletesítette a vetített képek használatát. Kutatásai alapján, jelenetről jelenetre tervezte meg az olasz művészektől, a középkorból származó festmények diapozitívként használt részleteinek vetítési sorát a hangulatképekhez. A tervező XIII—XIV. századi itáliai festmények, táblaképek közül válogatva, vetített hátteret álmodott a színpadra díszletként. Cimabue (Cenni di Pepo) festő- és mozaikművész, Giotto di Bondone, Fra Angelico és Ambrogio Lorenzetti egymásba áttűnő alkotásai adták az opera képi világát, a zenéhez szorosan illeszkedő hangulatait. „A nézőtér felé kissé lejtős színpadon csupán néhány lépcsős emelvény a díszletelem, a hatás egyeden — ám tökéletes — eszköze a vetített háttér, a sokárnyalatú világítás. Mindez a színpadi megvalósításnak csak a külsőséges, bár fontos alkotóeleme, mert lehetővé teszi, hogy az opera sokhelyszínes cselekménye nyílt színi változásokkal, filmszerűen pergő folyamatként játszódjék le előttünk.” — írta a Népszabadság 1974. május 7-i számában a színpadra állítás érdemeiről Lózsy János.

69