Kiss Marianne (szerk.): Engel Tevan István 1936-1996. Tanulmányok, emlékezések, életmű katalógus (Budapest, 2006)

A zsidó fordulat grafikájában

S vajon mi ki tudunk-e választani rajzaiban, alakjaiban, graílkai eszközeiben - zsidó művészetet?

Mint a megfogalmazásból már sejteni lehet: kényes a kérdés maga is. Bizony, nem tudom, szabad-e egyáltalán mást, mint feltenni ezt a kérdést. Annak, aki Engel Tevan Bulgakov- vagy Lesage-illusztráeióit nézi, grafikai művészetének reprezentatív darabjait, egyébként nem is kényes: érthetetlen, amit kérdezek.

Mellesleg mondva: igencsak sokan teszik fel ma a világban. Pozitív értelemben, mit sem törődve az ötven-egynéhány évvel ezelőtt - vagy kétezer éve folyamatosan — történtekkel, dacból is akár. S beszéljünk csak erről, a pozitív értelemről. A zsidó művészet ma: sajátos disz-integráció; nem kiválás az egyetemes művészi hagyományból, inkább kísérlet az egyetemes művészetben egy külön tartomány megteremtésére — egyfajta viszonylagos elkülönülés útján.

Engel Tevan nem absztrakt művész — igaz, nem is realista, a szó félmúlt értelmében. Nem ábrázol: elképzel, azaz teremt. A bibliai témák, olykor szinte észrevehetetlenül részlet jellegű versekre, sorozatban talán egy új Dóré- vagy Bálint Endre-Bibliát kitennének, archeológiailag vagy grafikailag nem kötöttek. A kosztüm Engel Tevannál sohasem valóságos öltözék, s nem is zsidó viselet; mint ahogyan korok fölötti fikció volt Rembrandtnál is. Egy-két tárgyi elem talán azonosítható volna múzeumi gyűjteményekben; de csupán ennyi.

Engel Tevan grafikáinak legfontosabb zsidó eleme: a Stell. De hogy pontosan mi, csak megnevezni is igen nehéz. Nem a 19. századi programati- kus zsidó művészet: Moritz Dániel Oppenheim (1800-1882) felfedezése: a zsidó élet, vagy Isidor Kaufmann (1853-1921) romantikus keleti képei: Galícia, a zsinagóga, a hagyományőrző otthon; amely művészet egyébként történelmi szerepet vállalt magára: felfedezte a hagyományőrző Keletet és egybekapcsolta a polgárosult nyugat-európai zsidó világgal, tudatosítván a reform-zsidósággal, hogy ugyanaz a nép, mint a keleti zsidók, a haszidok is akár. Nem is Ephraim Moses Lilien (1874-1925) Jugendstil-mo- dernizmusa vagy - napjainkból véve a további példát - izraeli művészek munkáiban az idézet-folklorizmus.

Engel Tevannál ilyesmi nincsen. Nála a Stetl csak összezsúfolódó, egymásra utalt, egymásnak feszülő alakok, a rokon vagy hasonló vonások végtelen változatossága, szeretet és hmnor, összezártság, összetartozás, kíváncsiság egymásra, gyanakvó és félő félrehúzódás az ők-nem-mi-vagyunk- tól. Ami a 18-19. századi kelet-európai zsidó világ lehetett: képzeletben. Ezt ő nem látta soha, nem láthatta, ebből a világból maga nem származik: ezt csak erős művészi képzelettel lehetett megjelenítem, vagy inkább: megteremteni.

Nem kerülhetem meg azt a kérdést, hogy van-e Engel Tevannak szervesen köze édesanyja művészetéhez. Tevan Margit (1901-1978) ötvös volt; reflexszerűen az volna a válasz: nincs. De tudjuk, hogy Tevan Margit hagyatékának együtt maradt részét Engel Tevan őrizte, hűséges gonddal, s volt közös kiállításuk is. Szüléinkhez, ha a halál eltávolította őket tőlünk, minket tőlük: szüléinkhez egyre közelebb kerülünk, akár zavartalan volt a viszonyunk életükben, akár esetleg nem, s idősebbé válván, egyre többet vélünk felismerni magunkban belőlük; ez azonban még nem művészi probléma. Tevan Margit és Engel Tevan István közös — fele-posztumusz — kiállítása nem üres gesztus vagy formális visszanyúlás volt. En magam, naiv tájékozatlanságomban, annak idején nem is tudtam, csupán megtudtam, hogy ők ketten rokonok. Mert látni nemigen lehetett. Most azon-