Kiss Marianne (szerk.): Engel Tevan István 1936-1996. Tanulmányok, emlékezések, életmű katalógus (Budapest, 2006)
„A titokban végbement csoda"
szóló írások olykor túlzottan emelik ki munkáinak drámai hangvételét, s ehhől kiindulva negatív beállítottságára következtetnek. Úgy vélem, ez a megközelítés nem helytálló: sokkal inkább az emberi természet megismerése, az emberi jellem, a belső tulajdonságok és a külső karakter jellegzetességei, összefüggései foglalkoztatták, mintsem egy eleve meghatározott tragikus életfelfogás demonstrálása. Ahogy Franz Kafka, fogalmaz: „A művészet mindig egész embert kíván. Ezért eleve tragikus.” 4 Ebben az időszakban már egy kiteljesedett, de mégsem zárt és merev művészi nyelv jellemezte munkáit. Többségük tollrajz volt, néha kékes, szürke vagy barna papíron. A korai korszak ívelő, hajlékony vonalait itt már az apró, sűrű vonalrendszerek foltjai váltották fel. Jóval feszültebb, nagyvonalúbb kompozíeiókkal dolgozott. Kiemelt szerepet kaptak a kezek, az areok, a lábak. E részletek - sajátos hangsúlyukkal - gyakorta az egész mű további értelmezésének kulcsát jelentik. A művész, mint azt több vallomásában is megerősítette, gyakorta önmagának készített illusztrációkat egy-egy mű olvasásakor. Ezek egyfajta sajátos képírói széljegyzetnek tekinthetők. Ilyenek többek között a vázlatban megmaradt Kafka Átváltozásához készült lapok, vagy a Karl Kraus, Krúdy, Kosztolányi, Lesage művekhez kapcsolódó toll- és ceruzarajzok. „Az illusztráció annyira önálló műfaj, amennyire képes egy irodalmi műre reagálni” — vallotta a művész egy körkérdés kapcsán. Engel Tevan művészetének egyik sarkalatos pontja ez a kérdés, hiszen a grafikus életművének nagy része az irodalom nyelvén megfogalmazott témákat értelmezi, gondolja tovább, vizuális síkon. A művészet különböző formái szerinte sosem versenytársak, inkább párhuzamos, az emberi érzékszervekhez hasonló, egymást kiegészítő eszközök a világ és önmagunk jobb megértésére. Épp ezért az ő esetében nem is vetődik fel a rajz és a szöveg, illetve a rajz és rajz közötti hierarchia kérdése. Alkotásai a grafikusi munka szeretetét közvetítik, a szakmai finomságok ismeretéről, a türelem és a tehetség együttes erejéről tanúskodnak. A nyolcvanas években kezdi el ceruzarajzait készíteni, s ettől kezdve egyre erőteljesebben közelít a festőiség és a nagyobb méretek felé. Nagyon jelentős változás ez, különösen annak tudatában, hogy általában a kimondottan kis méretek vonzották. Egész életében szeretett volna például bélyeget tervezni, de erre sajnos soha nem nyűt lehetősége. Furcsa módon az aprólékos műgonddal kidolgozott, de nagyobb méretű kompozíciók is ezt a vonzódását demonstrálják. A kilencvenes években készült ceruzarajzok azonban a tus, vagy a rézkarc kemény határozottságával szemben már egy egészen másféle hangulat megteremtésére hivatottak. Bár megmaradt a kiindulópontnak tekinthető, olykor a klasszikus technikákat (fametszetet, rézkarcot) idéző vonalrendszer, de kevésbé hangsúlyosan és kisebb arányban. A festőiséget a ceruza alkalmazásának új módja, a foltszerű formaalakítás teremti meg. A formák elmosódottsága, lágy sfumato-szerűsége titokzatosabbá, többértelművé, sokoldalúbbá teszi a kompozíciót. Mindezt a hatást csak tovább erősíti az akvarell technika társítása az egyes részletekben, sőt olykor a teljes művön. Néhol már-már észre sem vesz- szük a korábban oly karakteres vonalkázást, s könnyen megfeledkezhet a néző még arról is, hogy ceruzarajzzal áll szemben. A sötét-világos, fény-árnyék ellentétpár dramaturgiája határozza meg a továbbra is elbeszélő jellegű, ám jóval sűrítettebb műveket.
