Adrovitz Anna: ARC poetica. Petőfi Sándor életében készült képmásai (Budapest, 2012)
Utószó - E. Csorba Csilla | Költőkép térben és időben
kívül a legtágabb értelemben véve minden, az érintett életeseményeire vonatkozó dokumentum tartalmazhat a portré autencititásának megállapításához hasznosítható adatot. Vayer a történeti ikonográfia vizuális forrásainak körét- erre Széchenyi Istvánról készült tanulmánya is példa - kiterjeszti a modell halála utáni időszakban készített portrékra is. „Képmásai nemcsak a nagy lélek testi megjelenésének változásairól tanúskodnak, hanem a Széchenyi fogalom fejlődését is szemléltetik. Sorsuk, számuk, művészi mivoltuk, a művészek és megrendelők kiléte híven tükrözik a kortársak és az utókor Széchenyi-imázsát, a »legnagyobb magyar«-ról életében és halálában róla formálódott közvéleményt.” (Vayer, 1942, 185.) A Kossuth-képnek és a Kossuth- jelenségnek a művészet tükrében való vizsgálatához a „hiteles, élet, élmény, emlékezet után készült arcképeket" veszi számba. Mint mondja, a portrék „nemcsak az egykorú közvélemény, hanem az utókor köztudata szempontjából is dokumentumok, az ábrázolt források teszik teljessé az írott források tanúságtételeit.'' (Vayer, 1952, 200.) Vayer az egykorú Kossuth-ábrázolások mellett a kultusz emlékeit is összegyűjtötte, egyszerre beszélt imázsról és kultusz-szindrómáról. Petőfi hamar bekerült a nagy történelmi személyiségek sorába. Vayer Lajos szerint „Orlai és Barabás Petőfi-képei láttán, melyek a festőkből többet tartottak meg, mint a költőből, vissza kell térnünk a fakult fényképhez, amely hívebben őrizte meg őt korunkra, mint az őt fel nem érő kortársainak művei." (Vayer, 1948, 198.) Az ikonográfia Vayer által kidolgozott műfaját követve Várkonyi Nándor 1940-ben, majd pedig Rózsa György az 1950-es évek elején komoly gyűjtő- és kutatómunkával rajzolta meg „az igazi" Petőfi arcot, egyre nagyobb szerepet adva az 1948-ban újra fellelt dagerrotípiának. Az 1970-es évektől a múzeumi gyakorlatban is a fotóanyag bővítése, országos hatókörű gyűjtése, feldolgozása vált az ikonográfiái kutatások fő irányává. Ezt célozta a Petőfi Irodalmi Múzeum alapkutatás-értékű eredményeket felmutató ikonográfiái gyűjtőmunkája is (W. Somogyi, 1974.). Vayernek a fényképábrázolásokra vonatkozó intencióit megfogadva az irodalmi múzeum munkatársai „visszatértek a fakult fényképhez", s a 19-20. század irodalmi hagyatékaiból feltárták az íróábrázolások „fénnyel írt" változatait. Az 1970-es évek második felében indult Fototéka sorozat kötetei egy-egy kiválasztott író életében készült valamennyi fotóábrázolását teljes adatolással tették közre. (Jókai Mór, József Attila, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula, Babits Mihály, Ady Endre, részben Móricz Zsigmond fényképfelvételeinek kiadására került sor.) Hogy több évtizedes gyűjtő-, feldolgozó-, és kiadói munkánk nem volt felesleges, azt nemcsak a tanárok, kutatók visszajelzései igazolták, hanem a „képi fordulatnak" nevezett vizuális kultúrakutatási irány elmúlt évtizedbeli megszületése is, amely szerint „világunkat nemcsak leképezik, hanem irányítják is a bennünket UTÓSZÓ 116 ARCpoetica
