Török Dalma (szerk.): Heinrich von Kleist. Miért éppen Kleist? (Budapest, 2016)

Olvasatok - Kérchy Vera: A marionettszínházról mint színházelmélet

A komoly+komoly olvasatkombinációnak elképzelhető egy másik irányvonala is, ami a marionettben (a fenti értelmezéssel éppenséggel ellentétben) a tökéletes kifejezés, érzelemmegjelenítés lehetőségét látja, és ezért olvassa a szöveget „a bábszínház bibliájaként”. Itt a fókusz a „szenvelgésmentesség” helyett a bábos bábba helyezkedését leíró szöveghelyre irányul: a mozgató és a bábu közötti „vonal nem más, mint a táncos Lelkének az útja, mely útra, ezt nem kétli, sehogy másként nem találhat rá a gépész, csak úgy, ha belehelyezi magát a marionett súlypontjába, más szóval, ha táncol(Kleist 187) Könnyen adódik az antropomorfizáló olvasat, miszerint e sorok arról szólnak, hogy a bábos a belehelyezkedés segítségével animálja a bábot, abba — mint egy protézisbe, teste meghosszabbított nyúlványába - közvetíti érzéseit. A báb olyan technikai apparátus, mint a szemüveg, ami a látást élesíti, csak épp az esztétikai kifejezést tökéletesítő szerkezet. A „táncos lelkének az útját” fölülről lefelé irányuló mozgásként kell elgondolnunk, ahol az ember az, aki irányít, az érzelmeket befogadó báb pedig azért gráciás, mert gyönyörűen (még az emberszínésznél is tökéletesebben) fejez ki emberi szenvedélyeket.

Ez az értelmezés felszámolja a báb és az ember közötti radikális különbözőséget, és egy hagyományosabb színházi ideológiába illeszthető, melyet például (megint csak huszadik századi perspektívából nézve) Sztanyiszlavszkij képviselt, amikor kidolgozta az emberszínész leghihetőbb kifejezési módszereit. De ugyanez az esztétika emeli magasba a klasszikus balett táncosait is, akiknek légiesen „könnyed”, „antigravitáns” mozgása fenséges érzelmeket közvetít. A báb (akár szó szerinti értelemben, akár mint emberre alkalmazott hasonlat) itt kevésbé „halott matériaként”, mint inkább letisztult, érzéseit „egyértelműen” közvetítő emberként áll előttünk. A „szenvelgésmentes” kitétel pedig „nem kifejezőből” félreértésmentes beszédmóddá szelídül.

Az eddig említett értelmezési hagyományok nem foglalkoznak az esszé keretszerkezetével, azzal a dialógushelyzettel, aminek körülményei között C úr kifejti marionett-elméletét, meggyőzve a köz emberét képviselni hivatott, szájtáti K-t (narrátorunkat) elképzeléseinek ellenkezőjéről. C úr Kleist komoly szócsöve egy művészeti ars poetica megfogalmazásában (legyen bármilyen huncut is ez az üzenet, mint pl. az első olvasat megközelítésében). A következő két értelmezési irány fontosnak tartja a beszélgetésszituáció elemzését, ami együtt jár azzal, hogy a marionett metaforizálódik, s a színháztudomány terepéről átlépünk a filozófia területére.

A komolytalan+komoly (metaforikus báb-+komoly keretértelmezés) olvasatverzió szerint a dialógushelyzet funkciója, hogy megismételje a beszélgetés témáját: színre is vigye az esztétikai nevelést, aminek az ideológiáit boncolgatja. A színházszemiotikai elemzéssel szemben - ahol a testek mozgása jeleket produkált, s így az szö78