Török Dalma (szerk.): Heinrich von Kleist. Miért éppen Kleist? (Budapest, 2016)
Olvasatok - Bacsó Béla: „Mert nem mi tudunk ...”
keine klärenden Begriffe mehr.”)13 A Pentheszileiára rátörő érzés eksztatikus élménye és a vele szemben támasztott elvárások feloldhatatlan konfliktusba kerülnek, mely az őrületig fokozódik. Akhilleuszt elpusztítja, nehogy mások felismerjék szenvedélyét, ami (matriarchális) világának törvényeit tagadja. A törvény feladásától és megszegésétől szorongó nő, a megszégyenülés elől a leszámolás véres egyesülésébe menekül. Azt a megjegyzést, hogy Kleist személyes életében milyen nagy és tragikusan romboló szerepet játszott a másoknak való megfelelés, a mások elvárásai szerint való teljesítés, itt aligha kell akár egyetlen levelével is alátámasztanunk. Egyébként sem hiszem, hogy az életrajzi megfeleltetés alapul szolgálhatna ennek a rendkívüli gazdag életműnek a magyarázatához. Újra és újra visszatér a szégyen, szégyenkezés és megszégyenülés, amelyről az arcot égető pír ad hírt, vagy az elfúló hang, amikor például a tábornok megdicséri E grófot bátor helytállásáért, vagy amikor a Gróf a társaságot szórakoztatva mesél az asztalnál. Az elkövetett bűn vagy pedig a tudattalanul rejtekező vétek a szégyenkezésben adja tudtul magát, ám mégsem közvetítőddé közvetlenül verbálisán, vagy ha igen, akkor is csak rejtett-torzított formában szól. Finoman elemzi Ph. Forget14 az előbb említett asztali jelenetnél elmondott hattyútörténetet, mely igen egyértelműen árulkodik a gróf vétkéről. Forget elemzésében kiemeli, hogy a hattyú (Schwan) az elfojtott jelentettnek, nevezetesen a terhes (schwangerj állapotnak az eltolásaból fakad. Utalhatunk természetesen Freudra, mégpedig az én-ideál megőrzéséért fellépő elfojtásra (Verdrängung), de még fontosabbnak tartom Max Schelernek az Über Scham und Schamgefühl című írását, ahol arról beszélt, hogy a szégyen a magunkról alkotott érzés egy formája (eine Form des Gefühls von uns selbst), „ugyanis minden szégyenben végbemegy egy aktus, amit nevezhetünk »az önmagához történő visszafordulásnak«.” („In aller Scham nämlich findet ein Actus statt, den ich »Rückwendung auf ein Selbst« nennen möchte.”)15 Ez a visszafordulás, vagy még inkább visszavetettség önmagára a külső felé közvetíthetetlen belső, a testbe zárt kínokkal teli ént jeleníti meg, mely a szégyenben ismeri be bűnösségét. A szégyen bűnérzet, miként Scheler fogalmazta. Itt világossá válik, hogy Kleist nem egyszerűen az identitás krízisének megfogalmazója, hanem az önmaga manifesztációjaként értett testiség felől gondolja el az ént, mely mind kiszolgáltatottabban keresi azokat a módokat, amelyek révén minden szégyenkezés nélkül önmaga lehessen. Ez a Kleist műveiben előttünk álló modern én — mint Norbert Elias írta - egy olyan veszélyzónába kerül, mely „most mintegy az egyes individuumok lelkén húzódik keresztül.” („Die Gefahrenzone geht jetzt gewissermaßen durch die Seele aller Individuen hin.”)16 60
