Török Dalma (szerk.): Heinrich von Kleist. Miért éppen Kleist? (Budapest, 2016)
Irodalmi parafrázisok - Eörsi István: Halálom reggelén
KLEIST PEGUILHEN FRIEDERIKE RIEBISCH PEGUILHEN KLEIST FRIEDERIKE EÖRSI ISTVÁN: HALÁLOM REGGELÉN (RÉSZLET) Stimmingék fogadója a Kis-Wannsee mellett, a Potsdamba vezető út közelében. 1811. november 21-e, hajnali négy óra. Kleist befüggönyzött ablakú szobájában, az asztalnál ül és ír, két gyertya világít neki. Előtte tele pohár és egy üres üveg. Abbahagyja az írást, az asztalra könyököl. Elveszítjük súlyunkat, mihelyt testünkből felröppenünk. A súlytalanság boldogságát csak a nagy táncosok élik át egy-egy pillanatra. Ezért rugaszkodnak el folyvást a földtől. A mi gondolataink viszont vágyaink ellenére visszahuppannak arra a masszára, amelyet sikerült hátrahagynunk végre. Pedig mi közünk hozzá? Miért ekörül köröznek utolsó gondolataink? Szájához emeli az üveget; üres. Iszik a pohárból. Henriette ragaszkodott hozzá, hogy hívjuk ide Peguilhent, és sózzuk a nyakába tetemeink gondját. Mire jó ez? Este befut majd Luis és Peguilhen, de nem miattunk, hiszen mi már egy másik univerzumban időzünk, hanem csak az értéktelen súly miatt, amely a földön hever. Milyen nevetséges! Mintha valakit jobban érdekelne az aranyozott keret, mint Raffael látomása, a Madonna meg a két gyerek, akiket a keret közrefog! Kiissza a poharat, és fejét visszahajtja a karjára. A hullákat mindenképp elkaparják. Szétnyílik a függöny az ablak előtt. Mögötte söntés. A pult mögött a fogadós felesége, Friederike, vele szemben Riebisch napszámos. Ludwig Vogel és barátja, Ernst Friedrich Peguilhen belép. Jó estét! Jó estét! Tiszteletem az uraknak. A fogadóssal szeretnénk beszélni. Stimming úrral, ha jól tudom a nevét. Miért ne tudnád jól? Megírtuk neked! Mindjárt itt lesz. Én vagyok a felesége. A Friederike Stimming. 115
