Török Dalma (szerk.): „Nekünk ma Berlin a Párizsunk”. Magyar írók Berlin-élménye, 1900-1933 (Budapest, 2007)
Olvasatok - Kovács Edit: Magyar írók Berlin-élménye - idegenség- és ismerősség-tapasztalatok
IDEGENSEGKOVÁCS EDIT: MAGYAR ÍRÓK B E R L I N - É L M É N Y E - ÉS I S M E RŐSSÉG-TAPASZTALAT O K „Szeretnék elidőzni az Első Pillantásnál. Szeretném elnyerni vagy újból meglelni az Első Pillantást a városra, amelyben élek...”, írja Franz Hessel Spazieren in Berlin című esszékötete első lapján.1 Ennek a nagybetűs Pillantásnak nem temporális értelmű az elsősége - hiszen Hessel szerint akár újra meg is lehet találni -, hanem inkább valamilyen minőséget jelöl: a visszanyert idegen- séget. Olyasmit kellene megvalósítania, ami - első pillantásra - lehetetlennek tűnik: a város minden részletét jól ismerő író oly módon szeretné szemlélni Berlint, amely csak a rácsodálkozó idegen kiváltsága lehet: elfogulatlanul, felkészületlenül, rutinoktól mentesen. Talán éppen ezt az idegen, de a Hesselénél nem kevésbé élénk és érzékeny pillantást ígéri egy olyan kiállítás, mint a Magyar írók Berlin-élménye. A német közönség feltehetőleg arra a kérdésre vár választ, hogy a huszadik század első felének jól ismert, nagy mítoszához, a kultúra nemzetközi jelentőségű fellegvárának képéhez, a weimari köztársaság „arany húszas éveinek” toposzához tud-e sajátszerű és új adalékokkal szolgálni egy számára (többnyire) idegen irodalmi közeg. A magyar ajkú kiállításlátogató esetében alapvetően fordított a helyzet: idegen környezetben látja viszont irodalmának ismert hőseit. Vajon tudja-e, hogy Lengyel Menyhért mely berlini élményéből született meg a később világhírűvé vált Tájfun ötlete, hogy Déry Tibor német magazinoknak küldözgetett amatőr fényképekkel próbálta fenntartani magát 1923-as berlini tartózkodása alatt, hogy Ady Endre egyszer sem engedett Hatvány Lajos berlini invitálásának vagy hogy Rejtő Jenő huszonegy éves, reményteljes költőjelöltként hogyan nyomorgott a berlini télben? S ami talán fontosabb, mint az irodalomtörténeti adalékok: nyílt-e már lehetősége arra, hogy idegen közegben szemlélje irodalmunkat, s hogy íróink idegenségtapasztalatán keresztül vessen Első Pillantást a sajátra, az ismerősre, a meghittre? Ez a szép szimmetria persze nem tartható fenn: a kétféle idegenség pontosan így nem is létezik, s nem állítható komplementer viszonyba egymással anélkül, hogy az árnyalatok és a finom módosulások veszendőbe ne mennének. Az idegenség képzete máris változik, ha emlékezetünkbe idézzük, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia polgáraként, erős németes műveltsége vagy családi kapcsolatai révén meglehetősen sok magyar író beszélte egészen kitűnően a német nyelvet, s többen egyetemi tanulmányokat is folytattak Németországban. Hogy csak egynéhány példát említsünk: Hatvány első, a klasszika-filológia módszereit támadó könyve - Die Wissenschaft des nicht Wissenswerten (1908) -, a híres Woepke és Wilamowitz-Moellendorff professzorok előadásai nyomán készített jegyzetekből, német nyelven íródott, magyarul csak 1968-ban jelent meg2 és meglehetősen nagy visszhangot váltott ki Németországban.3 Déry Tibor két nyelven nevelkedett, mint ahogy Balázs Béla is, aki 1906-1907-ben ösztöndíjasként a berlini egyetemen tanult, többek között Diltheyt hallgatta és Simmel tanítványa volt. Márai Sándor kassai szász 90
