Török Dalma (szerk.): „Nekünk ma Berlin a Párizsunk”. Magyar írók Berlin-élménye, 1900-1933 (Budapest, 2007)
Olvasatok - Lenkei Júlia: „Idegen zaj, idegen fények..." - Balázs Béla berlini korszakai
seket, amikre feleletet még nem találtam - elvezetlek benneteket a nem tudásig.’ Néhány nagyon jó koponya ül itt együtt (kezd világossá lenni, honnan kerülnek elő ezek az egyetemi tanárok). No, és lelógatjuk a lábunkat kicsit a világ végén."8 Aztán mégis inkább Simmel-tanítvány lesz. „Alkalmam van végre hiperműveltséget, szellemi átfinomultságot, esztétikát és szimbolizmust lélegző embereket szemtől szembe látni, sőt érintkezni velők Simmelnél. A 'Kunstphilosophie'-privátkollégiumban. Lakásán tartja, csak tízet vett fel, azután a felesége és valami doktorkisasszony a publikum. Előtte teát iszunk, és modernek vagyunk. De félre a tréfával. Mintha valami hatodik érzéke támadna az embernek, annyira tágul az impresszionizmus köre ebben a levegőben. Hihetetlen nagy az ismeretük. Azt hiszem, a természetről is csak a művészeten keresztül tudnak. Ezért jelent nekik olyan sokat. (Itt is a baj.) Nekem mindenesetre új világ, és ezért nagyon érdekel, bár szörnyen idegen tőlem. Meg tudom becsülni a szimbolizmus-érzéküket és a szenzibilitásukat. De még nem jöttem rá, mi az, ami súlytalanná, magtalanná teszi a szememben az egészet. Simmel rendkívül érdekes, csodálatosan finom impresszibilitású ember. Probléma-ösztöne pedig Weiningerénél is sokkal különb. Finom és meglepő dolgokat mond. De mikor a legszubtilisabb, akkor hangzik legkevésbé őszintén a szó, és kínos, mert ezeknek az impresszióknak megvan a külön formájuk, melyek éppoly kevéssé vethetők alá fogalmi meghatározásnak, akár a zene. Bizonyos, hogy új világ, de mindenütt megértem (pl. moralische Bedeutung der Linien). Képeket így magyarázni sohase hallottam. De értettem, és kiváncsi vagyok, mennyire gazdagodom.”9 Nem ússza meg ennyivel: nem elég befogadni, produkálni is kell. „Simmelék. Beszéljek valamit jövő szerdán, és szinte kikövetelte belőlem a halálesztétika alapgondolatait. És ezek jártak a fejemben. És mégis természet és művészet közt nincs különbség. Jó, de természet és műalkotás közt? Mi ez? Máma láttam először Böcklin önarcképét a fülébe hegedülő halállal. Nem is tudtam, hogy létezik. O is tudta, amit én tudok! Ecset és paletta a kezében, és a fülébe hegedül a halál. Arra figyel, lelkesen. Ez az ihlet!”10 A naplója szerint már korábban, az otthoni években formálódott gondolatokkal lenyűgözi hallgatóságát. „Felolvastam Simmeléknél a 'Halálesztétiká’-t. Imponáltam a németeknek. Örülök neki, nem magam miatt. Mint magyar imponáltam. Egész el voltak képedve, hogy egy turáni tatár is tud ilyet, - Táncolnék örömömben. Megálljatok, rongyosok! Szól még a magyar egy szót!”11 Az élmények a fikciós művekbe is beszűrődnek, bár hősük nem annyira a város, mint inkább saját maga. „Hol volt, hol nem volt - Berlinben volt. Akkor huszonkét éves voltam, de sokkal fiatalabb, mint húszesztendős koromban. Mert azt a húsz esztendőt szűk kerítésen belül éltem, és annak a kevés életnek minden falatja kétszer is a számban volt már. Öreg voltam. De azután jött az utazás: keresése mindannak, amit otthon könyvből olvastam, könyvbe álmodtam. Évek óta gyűjtött álom-Baedeckert vittem magammal, és pedánsan lapozva, összehasonlítva indultam el nyomán keresni a mást, az egészen, egészen mást. Úgy látszik azonban, hogy Isten a húsz éven felüli gyermekeket is kedveli. Baedeckerem minden csillagos álmához elérkeztem.”12 1 1 4
