Vaderna Gábor (szerk.): Önarckép álarcokban. Kiállításkatalógus (Budapest, 2018)
Katalógus: Önarcképek, álarcok
versét - Vörösmartynak a külföldön, az Ellenőrben 1847-ben megjelent verse után - 1848 februárjában fordítja le Petőfi, 1852-ben Arany.17 Érdemes a két vers első és negyedik strófáit együtt olvasni, Arany igazi „tévedése”, eltérése az eredetitől világos értelmű az olvasónak. t styyn u >jf fi '< I-'J Ne feledd a tért, hol ők elestek, Az utósó s a legjobb vitézek; Mind elmentek és kedves reményink Velők mentek, egy sírban enyésznek. [...] Vége van... De bár a történetben Ottan áll a győző-név ragyogva, Átkozott az a dicsőség, amely A szabadok szíveit tapodja. (Petőfi) Eszünkbe jusson, hol veszett el Hősink utója, legjava, Mind mind! - s ápolt fényes reményünk, Sírjokba szállván, elhala [...]. De vége, vége. S bár az évlap Kürtölje hódítónk nevét: Átkos a diadalmenet, mely Elhunyt szabad szivekre lép. (Arany) Kát. 10. A könyvek, kéziratok mellett talán szokatlannak tűnik az a Petőfi Társaság tulajdonából származó, a biedermeier emlékkultuszt is idéző piros nyakkendő (kát.6) melyet Ercsey Juliannától kapott Petőfi, és utóbb Szalay Gizella, Arany László özvegye adományozta a társaságnak. Ugyanilyen zavarba ejtő a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ Kézirattárában megmaradt gyűrű (kát. 7), melyet a leltárkönyv tanúsága szerint Petőfi adott komaasszonyának. E tárgyak kontextusáról nehéz biztosat mondani, hiszen a kultusz gyűjtőszenvedélye őrizte meg ezeket az ereklyéket - esetleg a Petőfi Háznak a személyes használati tárgyak bemutatása iránti kiállítási igényeit elégítették ki velük.18 Ennél világosabb a 1848 márciusát-áprilisát, elsősorban a dicsőséges forradalmat emléktárggyá formáló gesztus: Petőfi kokárdát (kát.8), nemzetőr-karszalagot (kát.55), a magyar kormány elsőveretű pénzéből készült ezüst kávéskanalakat (kát.9) ajándékoz Szalontán élő, a nagy eseményekről csak tudósításokból értesülő barátjának. A főfalon látható, korábban említett portrékkal szinte „vitatkozik” Petőfi kitűnő ceruzarajza (kát. 10) barátjáról, ami - ha nem sikerült volna elvinnie őt Barabás Miklóshoz -, talán a Toldi előzéklapjára is kerülhetett volna, mint Arany első ismert ábrázolása. Ez rajz mint a „feledhetetlen” együtt töltött napok emléke vezet el a téma lezárásáig Arany soha nem gyógyuló sebként, a túlélők bűntudatával, betölthetetlen hiányként gondol 1849 44
