Vaderna Gábor (szerk.): Önarckép álarcokban. Kiállításkatalógus (Budapest, 2018)
Tanulmányok: Város és művészet
s teremtő képzeletének minden egyes alakja. Arany János valója, élete egy tökéletes szobor, művei megannyi szoborcsoportozat; egyes alakjai még egyszer annyi szobrok.”34 Láthatjuk, hogy a beszédek retorikai fordulataiban hangsúlyos szerepet kaptak a mellékalakok, akik Arany János szellemiségének vetületeiként megfoghatóvá teszik a költő eszmeiségét, gondolatvilágát. Arany olykor hősi, mintaértékű alakjainak szoborba öntése tovább erősíti azt, hogy Arany emlékműcélzatú ábrázolásában a költő és az általa teremtett fiktív alakok szerves egységet képeznek, egymástól szinte elválaszthatatlanok. Álarcai mellékalakok formájában jelentéssel töltik meg az eszményítés igényének megfelelni kívánó emlékművet. Az 1880-as évektől kezdve az emlékműszobrászatban új eszmeiség figyelhető meg, amely többek közt a kulisszaszerű, színpadias megjelenítésben, a középpontba állított hősök és a mellékalakok megrendezett világában nyilvánul meg.35 Ezzel együtt járt, hogy megváltozott magának az emlékműnek a funkciója is. A romantika és klasszicizmus korához köthető az a szándék, mely az emlékműszobrokban a személyiség ábrázolását és megörökítését tűzte ki célul. A historizmus korának emlékműve emellett a társadalom eszményeinek, öntudatának, történelmi önigazolásának kifejezését is magára vállalta. E korszakváltásnak a vizualitásban megjelenő legmarkánsabb különbsége a historizáló emlékműveken megfigyelhető, kezdetben inkább allegorikus mellékalakok megjelenése.36 A pályázati kiírásban megjelölt, Arany műveiből vett karakterek mellékalakokként való megjelenítése az Arany-emlékművön szerencsésen találkozott össze a historizmus emlékműszobrászatának monumentális, színpadszerű, több alakot igénylő tendenciájával.37 Stróbl Alajos Arany-szobra a lassan beinduló hazai emlékműállítás harmadik nagy reprezentatív darabja. Szoborcsoportként megvalósuló monumentumból ekkor még csak kettő állt a fővárosban, a Lánchíd pesti hídfőjénél felállított Széchenyi- (1880) és a Deák-emlékmű (1887). Mindkettőhöz allegóriát formáló mellékalakokat komponált alkotójuk. Ilyen szempontból az Arany-emlékmű pályázatánál meginduló folyamat változást eredményezett az allegorikus mellékalakok életképekké való átalakulásában. Az emlékműszobrászat eszmetörténeti változásainak tendenciáit, mint ahogy azt Nagy Ildikó megállapította, három elméleti munka (Ormós Zsigmondé, Keleti Gusztávé, Alexander Bernáté) jelölheti ki, melyek az 1863-tól 1902-ig tartó időszakot ölelik fel. Az írások által meghatározott, az emlékműszobrászatot befolyásoló és alakulására rámutató vizuális megfogalmazásmódok, illetve irányok némiképp az Arany pályázaton is tetten érhetők.38 Ez pedig az a lényegi szemléletbeli váltás, melynek nyomán az „elképzelhető dolgokat” felváltották a „látható dolgok”, az eszmék képlékenysé- gével szemben előretört az élet konkrétsága, a bármilyen tartalommal megtölthető jelképek helyett a direktnek érzett életkép, a konkrét utalás, az esemény, a mese.39 Stróbl szobrának esetében a kultusz teremtette narratívák sikeresen értek össze a megváltozott szobrászati igényekkel. Ezeknek fényében jól ráérzett arra, hogy a már kevésbé értett allegóriák helyett Arany karakterei közül válasszon mellékalakokat, valamint ezek közül is a költővel hagyományosan azonosított Toldit és vele összhangban Rozgonyi Piroskát mintázza meg. A reprezentatív helyszínen felállított emlékmű esetében a költő kultusza által megteremtett jelentéstartalmakat tovább erősíti a Nemzeti Múzeum erőtere. A szoborba öntött szereplők közül pedig kiemelkedik Toldi alakja, amely 428