Vaderna Gábor (szerk.): Önarckép álarcokban. Kiállításkatalógus (Budapest, 2018)
Katalógus: Önarcképek, álarcok
A fenti gondolatmenetet és az önmeghatározás kérdését központivá emelő idézet mellett látható egy fényképsorozat, amely ismert és ismeretlen Arany-arcokat sorakoztat fel. Egy szomorú, lemondó tekintetű, idős és beteg férfi portréit látjuk, Arany fizikai megjelenésének vizuális sztereotípiáit. A szöveg és kép ellentéte arra a tényre utal, hogy a költőről kialakult képet már éltében formálta a kor kulturális közege által rákényszerített bárdköltői szerep, a „nemzetéhez hű, és azért felelősséget vállaló klasszikus költő hagyománya”2 - és mintha összeroskadt volna alatta... Ahogy a főtábla hangsúlyozza, a bemutatás egyik célja az életmű feszültségpontjainak, szólamváltásainak bemutatása - ennek a folyamatnak központi kategóriája például a paródia fogalma. De hogyan jelenhet meg egy kiállítás szövetében egy műfajelméleti probléma? A szenvedő és meg nem értett, magányos költő áldozatos alakjának reformkori és korábbi toposzok formálta, közmegegyezésen alapuló jellemzőit Arany ifjúkorában Vörösmarty Mihály 1827-ben keletkezett, A magyar költő című verse foglalta össze. Jár számkiüzötten az árva fiú, Dalt zengedez és dala oly szomorú, Oly édes-epedve foly ajkairól, Hogy szikla repedne hegy ormairól. Zeng tetteket, a haza szebb idejét, A régi csatákat, az ősi vezért, S zeng rózsaszerelmet, a lányka haját, A szép szemet, arcot, az ifjú baját. S míg a dal epedve foly ajkairúl, Bús éjbe az arc, szeme könybe borúi. „Jó gyermekem! a haza szebb idejét - Elmúlt az örökre - ne zengjed. Ah, ifjú nem érez, a lányka nem ért, És nincs koszorúja szerelmeidért: Némuljon utána keserved. Vagy zengj, de magadnak, örömtelenűl, Hol vad sás az éjjeli bérceken űl, S a bús dali bért Tűzd árva fejedre, az árva babért.' - És így koszorútlan az ifjú megyen, Nem tudva hol napja, hol éje legyen, S míg honja bolyongani hagyja, kihal Bús éneke, tört szive lángjaival. Kát. 77. A mű korabeli ismertségére példa, hogy „Széchenyi István a Hitelben idézett belőle és - Gyulai Pál szerint - »e költeményt kiválóan kedvelte«”. 3Tarjányi Eszter kötete példaszövegként elemzi Aranynak harminc évvel későbbi, Vörösmarty versére írt paródiáját (Az új magyar költő), mint olyan szöveget, amely kiváló példát szolgáltat arra, mit jelent a „parodisztikus” látás, a paródia műfaja miként frissíti fel, tartja életben a korábbi szöveghagyományt. Talán ezektől a költői gesztusoktól is érezzük ma olyan „korszerűnek” Arany Jánost. 39
