Vaderna Gábor (szerk.): Önarckép álarcokban. Kiállításkatalógus (Budapest, 2018)
Tanulmányok: Város és művészet
a tudományos diskurzusban talán már alapszólamként tételeződik,4 és az is közismert, hogy a költő „vonzódott a kultúra populáris regisztereihez”,5 a közbeszédben élő komoly, tanáros öreg-költő dionüszoszi, karneváli „arcát” mégis érdemes újra és újra felrajzolni. Mint ahogy katalógusunk bevezetőjében is olvasható, a társadalmi emlékezetben élő tudás, a berögzült reflexek kevéssé teszik lehetővé a „magyar nemzet önaffirmációként értékelendő költészeti maximummal” való viccelést, az életmű ironikus darabjaival történő hagyományfrissítést. Ennek épp a nagyobb közösséget érintő, a nemzeti emlékezet szempontjából elvétett lehetőségére Milbacher Róbert nemrégiben érzékletesen hívta fel a figyelmet.6 A borúlátó következtetések mellett/helyett kiállításunk épp a „tragikusra hangolt komolyság” értelmezői hagyományának kimozdítására tett kísérletet, a karikatúra képi világának bevonásával pedig Arany János parodisztikus életművének vizuális forrásáról is számot adhattunk. Annak megragadása, hogy Arany János alkotói világa miként kapcsolódott a torzkép formakincséhez, miként illeszkedett a hazai műfajtörténetbe, alapkutatáson túli nehézségekbe ütközik. A karikatúra kimerítő, problémaközpontú vizsgálata a „hosszú 19. században” (melyet a hazai torzkép születési és kibontakozási korszakának szokás tekinteni) ugyanis csak részlegesen valósult meg. Buzinkay Géza alapvető, fentebb hivatkozott kötete e kutatás első állomása volt, melynek folytatása egyfelől megjelenése óta eltelt idő, másfelől az újabb megközelítésmódok (a képi fordulat következtében) és kutatási eredmények révén vált időszerűvé. Buzinkay könyve nem tárgyalja a század első felének megnyilvánulásait7, melyek szorosan kapcsolódnak a műfaj későbbi fejleményeihez, s melyek az Arany-életmű körüli karikatúrákra is hatással lehettek. E kutakodás a filológiai búvárkodáson túl ideológiakritikai téttel is bírhat, hiszen a karikatúra nemes és tiszteletteljes értelemben vett műfaja éppen a kizárólagosságot, a polarizáltságot, az elfogultságot igyekszik felszámolni, és a kétosztatúságot feloldani a nevetés felszabadító közösségében. Az ideológiáktól idegenkedő, a kétkedést, a komikumot világnézetté emelő, a humor relativizáló játékosságát helyzetbe hozó, a parodisztikus írói hagyományt, a kettős kódolást előszeretettel kiaknázó Arany-oeuvre eddig nem vizsgált médiuma kerülhet így előtérbe. Arany költői gyakorlatának egyik vonzó művészi megoldása a komoly erkölcsbíráskodás mellett szatírákban, paródiákban és akár torzképekben közvetített morális tartás. A gúny természetesen nem elvtelenséget takar, hiszen a kifigurázás által reflektált távolságot, rálátást tud teremteni etikus magatartásformákra, a karikírozás során a túlkapásokra hívhatja fel a figyelmet. Ez nem egyszerűen erkölcsi attitűd, hanem művészi kérdés is: hogyan lehet e világnézetet formaproblémaként megjeleníteni? Arany rendkívül változatos műfajú szövegtípusokban (verses regény, vígeposz, komédia, bökversek, alkalmi költemények stb.) kíséretezett e probléma formába öntésével, melynek esztétikai vetületére Arisztophanész-fordításai kapcsán például külön fel is hívta a figyelmet: „A bíráló nem hiszi, hogy engem Arisztophanész csak philologice érdekelt, politice kellett érdekelnie. Hát még egy harmadik nincs: aesthetice?”8 A szűkebb téma kontextualizálásához mindenekelőtt szükségesnek tűnik a karikatúra általános történetének és műfajának néhány vonását felvillantani. A karikatúrát és a politikai gúnyrajzot (az angolszász terminológia a caricature és a cartoon fogalmát használja a két forma megkülönböztetésére) talán műfajánál fogva sem lehet szűk 367
