Vaderna Gábor (szerk.): Önarckép álarcokban. Kiállításkatalógus (Budapest, 2018)

Tanulmányok: Város és művészet

épületet húztak fel, ezek közül sok volt a nagy, többemeletes bérház. Az építkezési láz akkor is együtt járt a porral, a törmelékhalmokkal, a napszámosok bódéival, ami igencsak zavarta a lakosságot. Arany idejében a belváros nagyobb részén már kőburkolatos utakon közlekedtek a járművek, 1866-tól kezdve jelent meg a lóvasút, az utcákat és a középületeket, valamint a tehetősebbek otthonait jó egy évtizede gáz világította meg, a belváros 1100 házában pedig vezetékes víz folyt a csapokból. A gyors növekedési hullám azonban felszínre hozta a város infrastrukturális hiányosságait: legsürgősebben a korszerű csatornahálózatról és a megfelelő minőségű ivóvízrendszer biztosításáról kellett gondoskodni, végleges megoldás ezekre a kérdésekre is csak évtizedekkel később, jelentős részben a kolerának köszönhetően született.14 Arany János nem lelkesedett úgy az épülő-szépülö Budapestért, mint a kortárs Vajda János, a csillogás mögött meglátta a társadalmi változások visszásságait, észrevette azokat az embereket, akik nem illettek bele az új világba.16

Az új főváros lakói

Pest és Buda, valamint Óbuda a török kiűzését követően hagyományosan többnyelvű, multikulturális városokként éledtek újjá. A zömében német és magyar katolikus közösségek mellett a türelmi rendelet hatására megjelentek a protestánsok, akik rendszerint külön német, magyar, szlovák gyülekezetei alakítottak híveikből. A német elem dominanciája a budai oldalon sokáig megmaradt, nem véletlenül tartotta alkalmatlannak Szentkirályi Mór Budát arra, hogy a magyar főváros része legyen. A délszláv ortodoxok közössége régebbi múltra,

Vurstli életkép

(Kát. 201.)

320