Vaderna Gábor (szerk.): Önarckép álarcokban. Kiállításkatalógus (Budapest, 2018)
Archívumok: Arany János és a közgyűjtemények
Sinkovits Imre szaval Kiss István Arany-szobra előtt ► látszik, hogy vannak korszerű elvárások: igény a magas szintű filológiai pontosságra, másrészt a látogatót „modern” látványvilágnak kell fogadnia - bármit is jelentsen ez. Ma, amikor szinte minden múzeumi terület megrendezi a maga nagysikerű „retro-tárlatát",125 csak rácsodálkozhatunk az ívelt, gömbszerű, a palotaterektől erőteljesen elváló installációra, a gyorsan szétszedhető, úgynevezett „modul-elemekre”, a közvetlenül a falakra ragasztott nyers másolatokra és „replikákra”, a hangulatjelző tárgyakra (a juhászbundától a középkori lándzsákig, kardokig). A vonatkozó iratanyag ismeretében világos, hogy a tervező elsődleges célja a látogatottság növelése volt: a hagyományos közönség bővítése, az ismeretterjesztés, kilépés az elit kultúra falai közül. Nem véletlen, hogy szakmai körökben ezeket a megoldásokat formalizmussal vádolják, ahol hiányzik a „tartalom”. A kétes megoldások ellenére a kiállítás igazi közönségsiker, az intézmény ebben az évtizedben tárlatokhoz szervezett rendezvények révén egyre ismertebb hely lesz a városi közönség, elsősorban az ifjúság közegében.126 Maga az 1982-es kiállítás szervezeti előkészítése meglehetősen kapkodva megy végbe:127 az eredetileg 3-4 hónapra tervezett, majd két évig álló tárlathoz készül ugyan egy a 16 oldalas forgatókönyv,128 amit az újságíró Fábián Gyula jegyez,129 ez azonban elvérzik a hivatalos szakmai vitákon. Az eredeti célnak, a vándoroltatásnak megfelelően130 - s nem függetlenül attól, hogy az egész emlékév meglehetősen visszhangtalan a kulturális életben131 - maga a kiállítás elsősorban fotónagyításokra, másolatokra épülne.132 Ezeket hosszú, narratív szövegek értelmeznék. Az első, sűrű hat oldalon például kizárólag Nagyszalonta, a hajdúvilág történetéről szóló idézetek, többek között az 1606-os kiváltságlevél teljes szövege vagy kultikus retorikájú, hangulatú idézetek szerepelnek Viski Károly Arany népe című művéből. Maguk a kiállítási feliratok „szépirodalmi” kísérletek, vagyis közhelyesek, képzavarosak és érzelmesek - nem véletlen a két szakmai vitaforduló hevessége. Az eldugott szalontai otthonba egyszerre dús kévékkel árad be a fény. Mintha csak a mesékből lépne elő, betoppan a legigazabb barát, Petőfi Sándor és jövetelével érkezik a lassan feledésbe süllyedő történelmi világba az új eszme: a szabadságé. Petőfi és Arany barátsága pedig irodalmi évszázadokba átragyogó emberi kapcsolatokká nemesülnek, melynek szegelletköve a nép, akihez senki olyan igaz hűséggel nem ragaszkodik, mint ők ketten.'33 A „kiállítás témája” az aránytalan tagolású, drámai fordulatokkal, patetikus részletekkel elmesélt életút, amelyben az életmű nincs jelen - az utolsó részben az Arany-recepcióból Gyulai Pál, Ady Endre és Juhász Gyula hangját halljuk. A májusban és júliusban zajló belső forgatókönyvvitákon a gyűjteményekben dolgozó új filológus nemzedék sorolja jogos kifogásait,134 rögzíti a meghívott irodalomtörténészek véleményét. Hiányolják az „emelkedett tárgyilagosságot”, az adatok pontosságát, az új tudományos eredmények megjelenését. Felvetik, hogy jóval több művelődéstörténeti és az életműre vonatkozó anyagra lenne szükség, hogy „a forgatókönyv ne tükrözze összeállítójának szubjektumát, Arany Jánoshoz való viszonyát, csak lexikális eligazító legyen”, hogy sokkal kevesebb szöveget bír el a látogató. Az átdolgozásért, az életrajznak 296
