Vaderna Gábor (szerk.): Önarckép álarcokban. Kiállításkatalógus (Budapest, 2018)
Katalógus: Önarcképek, álarcok
Kat. 123. alig különbözik a 20-21. század fordulóján Magyarországon élő nemzedékek élményeitől, a változás álladó tapasztalatától”,4és - teszi hozzá - az alkalmazkodási stratégiák kidolgozásának elkerülhetetlenségétől. A jelentősebb emlékévekhez - különösen a nemzeti tartalmúakhoz, a nyelv, az irodalom, a történelem területéhez - kötődő történések mai mintázatai meglehetősen hasonlítanak egymásra: megnövekszik a tudományos forrásközlések mennyisége, számos konferenciát, emlékülést rendeznek országszerte, különböző műfajú kiadványokat, emlékérmeket adnak ki, diákversenyek, díszelőadások, díjátadók, szobor- és emléktábla-avatások követik egymást. Újdonság a 19-20. századi emlékezési gyakorlatokhoz képest, hogy ezekben az eseménysorokban egyre kevésbé húzható határ a tudományos-ismereterjesztő, a közemlékezeti és a helytörténeti tudásformák használata között. Világjelenség, hogy a kollektív emlékezet nincs már a történetírás megkérdőjelezhetetlen tekintélye alá rendelve, nem kell „szakértő” a kijelentések, az emlékművek, a művészeti események jóváhagyásához. A múlthoz professzionálisan és autonóm módon közelítő szaktudományokon kívül számos más módon szerveződő közösség a saját normáit követve emlékezik, „sőt manapság az emberek maguk is egyre aktívabb viszonyt kezdenek kialakítani a sajátjukként tekintett közös múlthoz.”6 A múzeumi emlékkiállítás mint műfaj nem maradt érintetlen a fenti történésektől. Viszonylag jól érzékelhetőek a vele szemben támasztott, eltérő fókuszú társadalmi elvárások: a közös tudás folytonosságának képviselete, a közösség ismétlődő rítusainak, az „ünnep” hátterének biztosítása, egy tudományos közgyűjteménytől elvárható „szavahihetőség”, a tárgyszerűség, ugyanakkor a közérthetőség és a hasznos tudás átadásának kívánalma. Jelen esetben ezeket az általános igényeket módosították magának az intézménynek, a Petőfi Irodalmi 23
