Vaderna Gábor (szerk.): Önarckép álarcokban. Kiállításkatalógus (Budapest, 2018)
Katalógus: Önarcképek, álarcok
megbomlásának 150 éves kiindulópontjához. A művész olyan kérdésre keres választ, amely Aranyt is foglalkoztatja ebben az évtizedben: hogyan lehet saját kora számára átélhetővé tenni, szervessé eleveníteni a történeti-irodalmi hagyományt újszerű formák, egyéni lelemények segítségével? „A kor követelése mellett, néha azok dacára is, a lángész sikere az, mely darab időre megszabja költészet irányát.”' A korszakot jellemző historizáló témák mögött a képzőművészetben és irodalomban egyaránt többet kell keresnünk, mint pusztán aktuális politikai történésekre vonatkozó metaforákat, képes beszédet. Az allegorizáló olvasat mellett a művészi koncepció mozgatórugója sokszor az a szinte feloldhatatlan művészi dilemma volt, hogy megújítsa, hitelesen újrafogalmazza a történeti emlékezet tárgyait.2 Nem véletlen, hogy ugyanebben az időszakban két invenciózus alkotó, Kovács Mihály és Orlai Petrich Soma is megpróbálkozik - Kisfaludy Károly szavaival - „nemzeti nagylétünk nagy temetőjé”- nek ábrázolásával, új és új kódokat keresnek a mohácsi csatavesztés megjelenítéséhez.3 Az 1850-es évek ebben az értelemben nem csak a „csend” vagy a „gyász” évtizede a magyar művészetben, hanem egy új kezdet, egy új tradíció alapító időszaka is. Ennek egyik jele, hogy a kényszerű közéleti passzivitás időszakában a társadalom energiái a művészeti élet, a képzőművészeti-irodalmi kezdeményezések felé terelődnek. A műegylet tagsága például dinamikusan nő, az évtized végére eléri az 5600-at, a pesti kiállítások mellett vidéken is rendeznek tárlatokat.4 Székely Bertalan műve, a II. Lajos holttestének megtalálása is közösségi adománygyűjtés nyomán került a Nemzeti Múzeum gyűjteményébe, az állandó kiállításra. Egy másik, lehetséges értelmezési párhuzam volt a közönség számára a mohácsi és a segesvári csatatér. Aranynak számos, ebben az időszakban született műve idézi Petőfi alakját, „szellemujjának” nyomát. Melankolikus, groteszk, filozofikus - tökéletesre csiszolt és töredékes művek követik egymást Arany életművében. Az életrajz nagykőrösi évtizedét illusztráló képek kiválasztásakor arra törekedtünk, hogy a korszakhoz köthető, a kultikus életrajzzal könnyen összeolvasható grafikákat szerepeltessünk, amelyek aláhúzzák a szabadságharc bukását követő súlyos egzisztenciális válságot, a lakhatás, a megélhetés, az élet folytatásának megrendítő, sokszor reményvesztett küzdelmeit. Erről szól Arany 1850. február 15-re datált verse is, amelyhez egy Byron-mottót választott: „My hair is gray, but not with years”. De találkozhat a néző ezen a falszakaszon a fentiektől eltérő hangulatú ábrázolással is, ezeket az életműnek a hagyományos kánonból „kimaradó” szöveghelyei, művei indokolják. Intim, bensőséges és szenvedélyes jelenetek tűnnek fel például a Katalin című elbeszélő Ah! vén vagyok: tapasztalásom Tárháza megtelt gazdagon: Szétnézek és többé körültem Nincs a nehány kedves barát, - Aggódtatóan rám függeszti Szemét egy könnyező család. Eleget éltem, hogy utánam Emlék maradjon itt alant: Emlékül Ínséget hagyok s e Két vagy három boldogtalant! (Évek, ti még eljövendő évek) Ott van, romok közt, életemnek Vezére, széttört csillagom: Ott egy szakadt fonál: ez a hit; Egy csonka horgony: a remény; Ily gyűjteménynek birtokában Az ifjú hogyne volna vén! 107
