Lakos Anna (szerk.): Kortársunk Chehov. Milyen gyorsan telik az idő! (Budapest, 2018)
Interjú Székely Gáborral
melyet elválalt, a másik meg valami olyat akar elmondani a világnak, amit még nem mondtak el. Tehát új színház kell, és új formákra van szükség! Ezt a mondatot azóta is számtalanszor hallom a főiskolán a hallgatóktól, néha már igyekszem csitítani őket, hogy először az új gondolatot, a tartalmat próbálják megfogalmazni, majd csak ehhez keressék az új formát. A Sirály előadásokban is a tartalom megértése izgatott elsősorban bennünket. Mi az, hogy színház, mi a társulat; mi az, ahogy generációk egymás mellett egymást feltételezve alkotnak meg egy előadást. Együtt a fiatalok, a középgeneráció, s az idősek -mindez modellezve olyan, mint a világ. Ez a két vidéki előadás egy kortárs színikritikus generáció leírása alapján válhatott ismerté! Ha jól emlékszem, több fontos, elemző kritika jelent meg országos napilapokban. Pályi András és Koltai Tamás, Mészáros Tamás, Nánay István és még sokan voltak azok, akik határozottan megfogalmaztak valami új indulását, és egy esztétikai és generációs különbséget is. Most néztem meg a Gellért Endre által rendezett Ványa bácsi (1952) rövid részletét. Sosem láthattam Gellérttől semmit, csak olvastam előadásai leírását. Most találkoztam először Gellért Endrével, mint alkotóval, aki színházilag fogalmazott meg valami fontosat. A korábbi magyar Csehov színjátszási tradíció Sztanyiszlavszkij hagyományból épült, de annak már csak hígított változatát alkalmazta. Sztanyiszlavszkij tulajdonképpen a freudi megfigyelésnek, az ember lényegi megismerésének szándékával alkotta meg teóriáit. A színész tudatát vizsgálta, hogyan idézi fel a saját életéből a szerephez kötődő tapasztalatokat. Később divattá válva szinte mindenki ezt a módszert használta, a módszer frissessége kimúlt és maradtak a manírjai, az atmoszféra teremtés, a mindenáron való szépség... A szépség relatív dolog, és nincs olyan, hogy általános szépség, nincs olyan, hogy szép színház. Fiatalon mi még ezzel a Csehov színházzal találkoztunk. De később olvastam egy Csehov előadás leírását, MGP-től, (Molnár Gál Péter - LA) a leírás Anatolij Efrosz a Sirály előadásáról szólt. A kritika szerint az előadás erős kopogással, disszonáns hangok tömegével indult. A darabban szereplő színpad ácsolásának hangja volt és a kezdő durva hangeffektus nem is ígért megnyugtató folytatást. Az akkori Csehov felfogás szerint Csehov drámái konfliktus nélküli drámák! Mi alapvetően a konfliktusokra éreztünk rá. Valószínűleg ebben rejlett a két előadás hasonlósága. Aztán Ádám Ottó megrendezte a Sirályt a Madách Színházban. Őt nagyra becsültük, szerettük, de éreztük, hogy az ő esztétikája egy 66
