Lakos Anna (szerk.): Kortársunk Chehov. Milyen gyorsan telik az idő! (Budapest, 2018)

Interjú Zsámbéki Gáborral

Persze, ha nekikezdek egy ilyennek, akkor rögtön az jut eszembe, hogy az első felvonás és talán egyébként is az egész darab egyik kulcskérdése az, hogy az ember mit csinál Trepljov színdarabjával. És ebben nagyon változott a véleményem a különböző Sirály-rendezéseim kapcsán. Valamikor - mint a legtöbb rendezőt - az érdekelt, hogy hogyan lehet kifejezni azt, hogy Trepljov Arkagy- ináék rendkívül hagyományos színházához képest hogyan akar egy avantgárd és eszközeiben is szokatlan előadást létrehozni, hiszen erre konkrét instrukciói vannak Csehovnak, konkrét mondatok vannak rá, konkrét gúnyolódásai Arkagyinának. És valószínűleg így rendeztem még a kaposvári előadást is. Később pedig egyre inkább arra jutottam, hogy Trepljov egyébként nehezen megfejthető darabjában, amit Nyina ad elő, nem ez a lényeges. A lényeges az, hogy Trepljov igyekszik saját magáról beszélni. Igen-igen elrejtett formában, ezért szimbólumokkal, és nagy távolságtartással teszi ezt, de mégis a veleje a dolognak az, hogy mindez egy művészi alkotásra vágyó, de vidéki bezártságban, színvonaltalan emberek között élő, saját maga helyzetét kilátástalannak képzelő ember megnyilatkozása. Tehát ez olyan, mint amikor az elsőkönyves szerzők tulajdonképpen mindig magukról akarnak írni, aztán azt őszintén bevallják vagy nem, vagy elpakolják erősen távoli körülmények közé, mint ahogyan ezt Trepljov teszi, de mégis azt képzelem, hogy ez az előadás akkor hat jól, vagy akkor hat igazán egy produkcióban, hogyha világos, hogy itt Trepljov saját magáról akar vallani, az ő kétségbeeséseiről, fájdalmáról, ellenállásáról.

Ha már arról a színpadról beszélgetünk, ami ebben az előadásban folyton jelen volt, az is változott az évek során, amit arról gondoltam, hogy hogyan hat a negyedik felvonásnak abban a nagyjelenetében, Nyina és Kosztya párjelenetében a színház emlegetése. Ugye Nyina elmondja, hogy most is, most is ott járt annál a színpadnál, és utána elkezdi, - mint a valamikori boldog idők szimbólumát- recitálni Trepljov egykori darabjának néhány sorát. Ezt annak idején valószínűleg úgy értelmeztem, hogy igen, igen, akkor még hinni lehetett, amikor csak kezdtek, és amikor még nem rágta meg az élet és a körülmények minden hitüket. Amikor utoljára rendeztem, akkor már úgy csináltam Németországban, hogy Kosztya képtelen hallgatni annak az időszaknak a felidézését amitől- úgy érzi -, hogy éppolyan hihetetlenül távol került, mint attól a naivitással teli kezdő írótól, aki valaha volt, hogy kifejezetten ideges lett, és legszívesebben elhallgattatta volna Nyinát.

60