Vaderna Gábor (szerk.): „Egyszóval… a költészet”. Arany-verselemzések (Budapest, 2018)
Vaderna Gábor: Arany bűvész
vegyített precizitással, ahogyan költeményei felépültek, oly szigorú formakövetéssel és a formai szabályok váratlan figyelmen kívül hagyásával senki sem volt képes verset írni. Ehhez járult, hogy Arany egy olyan korban élt, mely egyre inkább meg- és átérezte a modernitás ambivalens hatásait. Az idő felgyorsulása és az értékőrzés fontosságába vetett hit, a költői tevékenység és a hivatalnoki munka együttese, a nagyvárosi életforma, a siker, a karrier vonzása és a vidék iránti nosztalgia, tehetségének folyamatos elismerése és a démonaival vívódó modern ember. Arany mélyen átélte e dilemmákat, s képes volt költeményei révén beszélni e problémákról. Toldi Miklós népiesre stilizált hősét Bolond Istókkal ellenpontozta, az eposzi hősök (Buda, Attila) nagyszabású bukása mellett a bűntudatában összeomló Ágnes asszony mossa foszladozó leplét, a régi és új értékszembesítésén vívódó költő az akadémiai ülések alatt szórakoztató rímjátékokat vet papírra, a Vojtina alakjában poétikai szabályokat megalkotó mester mellett a tamburás öreg úr „rozzant, kopogó” szerszámából próbál dallamot csiholni. Arany megannyi formáját próbálta ki és találta meg annak, hogy a körülötte lévő világgal kapcsolatos kételyeit szóvá tegye. Arany olyan bűvész volt, aki minden egyes mutatványánál másik nyulat húzott ki a cilinderéből. Folyamatosan újraalkotta saját szerepét, korábbi alakmásait újrafogalmazta, újabb és újabb lehetőségek után kutatott. A To/cíMrilógia három része úgy volt képes szerves egészként összekapcsolódni, hogy a három rész alapvetően különbözött, tudjuk, hogy a Csaba-trilógia darabjai is különböző poétikai variációi lettek volna egy krízis történetének (mely nyilván saját korának válságához is elvezetett volna), a Bolond Istók két elkészült része és a tervezett harmadik rész a verses regény három merőben különböző változatát valósította (volna) meg, miközben maga a verses regény mint műfaj csak évtizedek múltán honosodott meg a magyar irodalomban. Lírai darabjaiban sem ismétli magát, miközben jól felismerhető, karakteres hangon alkotja verseit, s mire balladái klasszifikálódnak és követőkre lelnek, addigra Arany már a Kapcsos könyvbe jegyezgeti fel az őáltala fejlesztett forma meghaladásaként is érthető újabb darabjait (Vörös Rébék, Tengeri-hántás). Ha valaki, hát Arany valóban próte- uszi alkat. Ez a harmadik és talán legfontosabb oka annak, hogy oly sokan oly különböző utakon érkezhettek el lírájához és indulhattak el tőle. A Petőfi Irodalmi Múzeum 2017. május 15-én nyitotta meg Arany János 200. születésnapja alkalmából rendezett, Önarckép álarcokban című kiállítását. A kiállítás kettős szerkezetben vezet végig Arany János életművén: egyfelől egy rendhagyó, az emlékkiállítás hagyományával játszó sorozat mutatja be az Arany-életút fontosabb állomásait, életrajzi rendben haladva követi végig a költő pályáját, miközben az Arany életében már kialakuló kultusz létrejöttét is elemzi; másfelől, ezzel párhuzamosan, a kiállítás Arany költői szerepeinek sokszínűségét, alakjainak sokaságát mutatja meg. Kötetünk a kiállítás által 8
