Vaderna Gábor (szerk.): „Egyszóval… a költészet”. Arany-verselemzések (Budapest, 2018)
Z. Kovács Zoltán: Akadémiai papírszeletek
CD 4-> CD ■H rH CB CD ■H N E CO 0 > 'CD SL '0 o) T3 'H 0 i CB a ív 1 CB s> CD < a CD H A magyar irodalomtörténeti hagyomány Arany Jánost alapvetően nem a rögtönzések, az alkalmi, rövid versek írójának tartja. Az iskolai oktatás révén széleskörűen elterjedt felfogás szerint az életmű darabjai különböző típusú háttérrel, előzménnyel bírnak: az epikus Arany mindig nagy tervekkel rendelkezik (hiszen neki „mandátuma” van a nemzeti témájú verses elbeszélések megalkotására), a balladaíró Arany általában bonyolult lélektani képletekre építi szövegeit, s a lírikus munkáit is legtöbbször áthatja a korabeli értelemben vett, összetett jelentésszerkezetű humor vagy az irodalomtörténet által felrajzolásra került valamely előzetes elgondolás (népiesség, allegorikusság). Ezt az Arany-képet árnyalják azok az alkalmi versek, amelyek végigkísérik a költői pályát (és amelyek közül jó néhány éppen a már életében való bebalzsamozás ellen alkalmazza az iróniát). Már az 1847-es Válasz Petőfi Sándornak is idetartozik, hiszen nagyon is alkalomra született (olyannyira, hogy Arany később „rögtönzött" volta miatt nem veszi fel 1856-os kötetébe). De e tág értelemben alkalmiak az ötvenes évek név- és születésnapi vagy újévi versei, ahogy az Őszikék, illetve az utolsó versek bizonyos darabjai is (amelyek közül a leghíresebbek a „botos és kalapos” képet kiválasztó Melyik talál és a hatvanhatodik születésnapra íródott, jellemzően egy Akadémiai Almanach üres lapján fennmaradt Sejtelem). Ha Arany János alkalmi költészetét az Akadémiai papírszeletek mintájára határozzuk meg, akkor jelentősen szűkítjük a kört. Ekkor ennek a szöveghalmaznak a darabjai olyan ismérvekkel rendelkeznek, mint a rövidség, a - persze sokszor visszakereshetetlen - szerzői szándék szerinti kéziratosság (ami nem jelenti, 57
