Vaderna Gábor (szerk.): „Egyszóval… a költészet”. Arany-verselemzések (Budapest, 2018)
Szilágyi Márton: Buda halála
s amikor betölti hivatását, a keresztény világ megfenyítését, Isten összetöri. S ez már nem csupán az ő pusztulása lesz, hanem a népéé is (míg Buda halála csak személyes tragédia volt). Ezt Etele a műben nem látja be. Hiszen ő olyannak tudja magát, aki irányítja és uralja a világot, mert erre van hivatva - miközben kiválasztottsága helyett (vagy mellett) inkább saját eszközszerepét kellene felismernie. Az ehhez szükséges alázat azonban hiányzik Eteléből. A mű utolsó versszakában megfogalmazódó önkép még a lehetőségét sem mutatja saját korlátái ismeretének: Hunok! Isten kardját emelem rá fenjen: Mind a világvégig általa kimenjen Népünk birodalma, neve, dicsősége!... Örökkön örökké nem lesz soha VÉGE. Etele kétely nélküli öntudatának belső ellentmondását emeli ki a záróstrófa tipográfiai játéka is: hiszen a „vége” szó a mondat rendjében éppen azt mondja, hogy az állítás örök időkre szól, miközben a kiemelés pontosan azt mutatja, hogy funkcionálisan vége van a műnek, s ez így inkluzíve a zárósorokba foglalt maga- biztosságra is erősen rávetül. Az önismeret hiánya pedig tragikus következményekkel jár a Buda halálában. Ezen a ponton Etele sorsa párhuzamos Budáéval, hiszen nála is erről van szó: csak ő Etelével téveszti össze saját magát, s saját magát felcserélhetőnek gondolja vele, ezért is lopatja el a kardot, hogy ő legyen legyőzhetetlen általa. S aztán ez a tett lesz a testvérgyilkosság oka is. Nem véletlenül tekinthetjük a mű egyik központi metaforájának az árnyékot; ez Budára alkalmazva azt a látszatlétet fejezi ki, amelybe - saját tragikus végű döntésének köszönhetően - belekerült, s amely Eteléhez viszonyítva immár sorsává vált. Ami ebben a két központi figurának látszólag eltérő, de végső soron párhuzamos sorsában megmutatkozik, az leginkább a fátum szerepe. Mivel a hunok hangsúlyozottan nem keresztény világban élnek, mi több, pogányságuk erőteljesen hangsúlyozva is van, ezért nem érvényesülhet áttétel nélküli keresztényi világkép a Buda halálában. Ami azt is magában foglalja, hogy sem a gondviselés, sem a személyes istenképzet nem kaphat helyet a műben, legalábbis a szereplők tudatának és önértelmezésének elemeként. Arany számára komoly poétikai dilemma lehetett, hogyan lehet ilyen önkorlátozás mellett metafizikailag és művészileg is hiteles módon megalapozni a végzet eposzbeli működését. 42
