Vaderna Gábor (szerk.): „Egyszóval… a költészet”. Arany-verselemzések (Budapest, 2018)

Z. Kovács Zoltán: Bolond Istók

által teremtett voltát), megírva „versben, életíratát". Mielőtt azonban megismernénk ezt a történetet, az ének véget ér, annyi azonban kiderül a folytatásról, hogy szándékai szerint semmilyen konvenciónak nem kíván megfelelni:

„Felejti, úgymond, mit annakelőtte/

Tudott s tanult: nem publikumnak ír;/ Sajátjából - mint pók a maga-szőtte/ Fonált - ereszti amit tolla bír;/

Tekintély vagy szabály nem lesz előtte,/ Csak amit gondol, s az üres papír” (11/122).

A tervezett harmadik és negyedik ének cselekménye, ahogy láttuk, ehhez képest nagyon is megfelel a korszak regényeit fogyasztók elvárásainak. Istók hagyományokkal szakító önéletrajza sokkal inkább olyan típusú szöveg lehetne, mint a Bolond Istók első éneke, ami - a korabeli szövegkörnyezetben meglepő elbeszélésmód és téma révén, A nagyi- dai cigányokhoz hasonlóan - egészen más, mint amit a Toldi írójától vártak.

így olvasva a Bolond Istók két énekét nem töredékről kell beszélnünk, hanem a két énekében meglehetősen különböző, ugyanakkor a hangnem által egységes, önmagába visszatérő verses regényről, ahol kezdet és vég egybeér: Istók élete az első énekben nem tud a hagyományos értelemben elkezdődni, élettörténetének utólagos elbeszélése előtt pedig véget ér a második ének („És ily szavakkal rögtön is belékezd -/De már hosszú ez ének: Múzsa, végezd.” - 11/122). Az olvasó pedig, akire a részben befejezett, részben pedig el sem kezdett történet maradt, megalkothatja a maga Bolond Istókját (6o/ond/sfókját),felismerheti magát az élhetetlenként és a „bolondosság” történetének megalkotójaként.

Bolond Istók (részlet)

Kedvem van énekelni (ritka kedv Egy idő óta!) s ami több, vigat,

Vagy víg-szomorkást, melyben játszi nedv (Humor) nevetett s olykor szívre hat.

Ám lássa múzsám, hogyha belekezd Bolond Istókként, és belészakad A legderekán, vagy már kezdetin is, Mielőtt alányomhatta volna: finis.

Szeretem én langy május-reggelen A permet-essőt, mely gyéren aláhull, Csillámfonalkint, a dörgéstelen,

Napszűrte felhők tiszta fátyolárul,

Midőn a tájnak élénk zöldje lenn,

A szőke fényű légből visszahárul És sárgazölddé lesznek a sugárok, Melyekben a kelő nap átszivárog.

Szeretem a hölgy szép szemét, midőn Egyszerre könnyet hullat és mosolyg,

S a még le nem simult bánatredőn Félénk örömnek kétes lángja bolyg. Szeretem, hogyha - mint tavasz-mezőn Árnyékot napfény - tréfa űz komolyt:

Ez a hullámos emberszív nedélye: Halandó létünk cukrozott epéje.

Szeretem nézni (bár lábam ügyetlen) Komoly-vig táncod, keleti fajom:

Mikor feljajdul rátermett kezekben A hegedű s méláz a cimbalom;

És olykor a bú fátyola lelebben S kiront a jókedv táncban és dalon:

Egy élet e tánc, melyben lélek a dal: Kevés öröm, vegyítve sok bánattal.

39