Vaderna Gábor (szerk.): „Egyszóval… a költészet”. Arany-verselemzések (Budapest, 2018)
Z. Kovács Zoltán: Bolond Istók
kimutatta, a lineáris történet több elemében is megfeleltethető Arany János élettörténetének. Különösen a debreceni tanulmányokat félbeszakító „színészkalandot” szokás összevetni Arany élettörténetének 1836-os epizódjával. A színészélettől megcsömörlött, szülőfalujába visszatérő Istókot tanítónak választják, s az ének azzal végződik, hogy leszámol írói ambícióival (sorra égeti el a korábbi irodalmi divatoknak megfelelő verseit), s nekiáll utolsó, immár eredetinek szánt művének, aminek témája saját élettörténete. Az utolsó két szakasz jelentésének kérdése Bolond Istók személyiségének kérdését visszavezeti a töredékesség kérdéséhez (és a verses regényhez). A szöveg határának bizonytalansága és a címszereplő személyiségének kettőssége mellett különösen érdekessé teszi a Bolond Istókot jelenünk olvasója számára az a sajátossága, hogy az elbeszélés mikéntje legalább olyan fontos, mint a tárgya. Az elbeszélő számára a történetek elmondása olyan játék, amelyben saját története és a történetmondás egyaránt e játék elemei. Nem egy kívülálló elbeszélő isteni perspektívájú narrációjával van dolgunk, de nem is egy én-elbeszélő egyes szám harmadik személyű, korlátozottan megbízható elbeszélésével. Mi jellemzi az elbeszélő sajátos helyzetét? Ahhoz, hogy megértsük azt a viszonyt, ami az elbeszélő (akinek kedve „van egy idő óta énekelni”) és a főhős (aki az első énekben éppen csak megszületik, a másodikban pedig „bolondsága" révén inkább rokonszenves lesz) között fennáll, szükséges a kéziratban maradt eredeti cím értelmezése. Az 1850-es változat eredeti címeként „Bolond Istók, avagy az élhetetlen” szerepelt, „Nedélyes költemény” alcímmel. Mit jelent itt a bolondsággal kapcsolatos élhetetlenség és a komikummal összefüggő nedélyesség? Ahogy Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéjében Csongor nem találja a földön az „égi dicsőt”, s végül Tündének kell feladni nevét is meghatározó halhatatlanságát (tündeségét), úgy az élhetetlen Istóknak ki kell egyeznie az „élettel”, a mindennapok, a társadalmi szabályok világával. Istók ugyanakkor már nem jár át véges és végtelen között, mint Csongor, de nem is menekül alternatív valóságba (mint Don Quijote), s nem is lázad az élhetetlen valóság ellen (mint Petőfi Sándor Az apostolának Szilvesztere), hanem személyében és történetében mutatja meg az ember lehetőségeinek korlátozottságát. Ez látszólag ellentétes Csongor történetével (hiszen ő elnyeri Tündét), de ha belegondolunk, hogy ennek ára Tünde lemondása névadó tündérségéről, s ebből a nézőpontból újraolvassuk Vörösmarty művének baljós zárlatát, akkor ez a korlátozottság - a műfaji különbségeket nem feledve - mindkét szöveg jelentésének meghatározó tényezője. A romantika (amelynek környezetében a Csongor és Tünde és a Bolond Istók egyaránt értelmezhetők) egyik jól megragadható célja éppen az, hogyha másként nem is, de legalább a művészet segítségével az ember kiszabadulhasson véges, lehatárolt társadalmi létezésének keretei közül. Ennek a romantikus vállalkozásnak a határait jelzi az élhetetlenség (a „bolondság”) fogalmának összekapcsolódása a „nedéllyel”. A „nedélyes" a kor szóhasználatában a humorost jelentette, méghozzá egy speciális értelemben: a komikum területén a „valaki nevet a másikon” minden érdek nélkül (tiszta komikum) és a „valaki nevet magán” (irónia) végletein túl a humor keretei között a világ szemlélője úgy nevet a világ gyarlóságai felett, hogy bár látja annak gyarlóságait, egyúttal tisztában van azoknak a végességből származó javíthatatlanságával. Az elbeszélő az első énekben látja 36
