Vaderna Gábor (szerk.): „Egyszóval… a költészet”. Arany-verselemzések (Budapest, 2018)
Z. Kovács Zoltán: Bolond Istók
meg a mű (ahogy ezt a későbbiekben látni fogjuk). Előbb azonban foglalkozzunk a címszereplő személyének kérdésével. A Bolond /sfó/ckal foglalkozó szakirodalom rögzíti, hogy a név egy (Dugonics András által rögzített) közmondásból származik, mely szerint „Bétekintett, mint Bolond Istók Debrecenbe” (a Léván lakó Istók mindig csak Debrecen szélső házáig merészkedett, onnan aztán hazatért). Az első és a második ének azonos nevű címszereplője teljesen eltérő jellegű figura: az elsőben még (helyes) neve sincs, míg a másodikban a karakter felépítése révén részben magyarázatot kap az olvasó arra, hogy honnan ered a címadó név. Az első énekben az elbeszélő részben a saját alkotási vágyát, részben a Bolond Istók nevet értelmezve csak a 16. strófától kezdi el a tulajdonképpeni eseménysort: Istók szülőhelye egy „füstös vityilló”, ahol születését követően meghal vak nagyanyja, majd megérkezik a csőszként kenyeret kereső nagyapja, aki először agyon akarja ütni lányát és unokáját. Istók nagyanyjának eltemetését követően a korábban siratóasszonynak hívott Erzsók elviszi a csecsemőt keresztelésre, ahol a Kató nevet adja neki, majd visszatértében részegen elalszik. A csecsemő legurul a töltésről, vándorcigányok magukhoz veszik, majd eladják egy orgazdának. Az első ének sovány cselekménye során a főszereplőt csak a narrátor megjegyzései azonosítják Istókként, de hangsúlyos módon mint név jelenik meg. Amikor az elbeszélő témát keresgél, így fogalmaz: „Ahá! Bolond Istók: ez jó nekem!/Istók, szerény név, s rája címerül / Az a Bolond szó illik képtelen:/Gyöngynév! s mi terjedt fogna lenni, ha/ Viselné az egész familia!” (1/6) A „bolondság” mint a kezdetektől az embert jellemző tulajdonság („Annyit tudok, hogy első a családfán, / Ki magát lóvá hagyta tenni: Ádám?” - 1/9) Istókban öltött testet. Ugyanakkor az első énekben ezt nem tudja jellemként megjeleníteni a címszereplő, aki éppen csak megszületett, fiú létére lány nevet kapott, az otthontalanságot is jelképező cigányok veszik magukhoz, majd bűnből élő „nevelőszülők” veszik meg, mint a többi lopott árut. (Vagyis valamennyi, a modern társadalomban az azonosítást szolgáló tulajdonság - név, család, nem, lakóhely, nemzeti hovatartozás - hibás vagy hiányzik.) A második ének címszereplője ezzel szemben a vele történt események révén is képes megjeleníteni a „bolondságot", ám hamar kiderül, hogy a személynévvé lett jelző az Istók életének ezt a részét elmondó narrátor számára korántsem negatív. Az iskolai magolást megelégelő, a természet és a művészetek iránt érdeklődő főhősről kijelenti, hogy „De jó bolondunk (ebben is bolond)/Mélyen tudott érezni s melegen,/Szeretni embert - és szeretni hont.” (11/40) Az ének történetvezetése az elsőével szemben sokkal inkább megfelel a korabeli realista elvárásoknak (legalábbis A nagyidai cigányokra vonatkozó felvezetést követően). Ahogy a szöveggel foglalkozó szakirodalom 35
