Vaderna Gábor (szerk.): „Egyszóval… a költészet”. Arany-verselemzések (Budapest, 2018)

Szabó T. Anna: Arany János utóélete

Házasságot (nemes tárgy!)

Kell megénekelnem,

Hálálkodva, ahogy illik,

Szívem felemelnem.

Mit kívánjak szüleimnek negyven év múltával? - Adja Isten: ami jó, még jobb legyen mával.

A kötetben megjelent verseimben név szerint talán csak egyetlen helyen utalok Aranyra, stílszerűen éppen a Géher Istvánról írott versemben - ez összefoglalja, hogyan látom a Shakespeare-Arany-Géher-összefüggést:

A Géher: menő.

Menő név, kikiáltjuk, senki többet nem adhatott, ki magát adta, nem egyedül volt, ha magában, Arany és Shakespeare vagánysága, vakhite a halhatatlan beszédben, erő a gondolatban, nemcsak tanítás,

nem szó, szó, szó (so-so), de harcmodor és létmotorf.j

(Mennyi menni)

A kétely szakadéka fölött egyensúlyozó hit jelenik meg abban a prózaversben is, amiben annak a futó pillanatnak a megvilágosodását idézem fel, amikor az Arany-versek maguktól kezdenek zakatolni a fejemben - a szöveget a Petőfi Irodalmi Múzeumban olvastam fel, zárásul egy rövidebb változatát idézem:

Te mondd, ahogy Isten... - szólal meg valaki bennem, ruhahajtogatás közben. Arany. Hogy ezek a költők milyen váratlanul tudnak feltámadni! Mit is mond Isten? Mondá az Úr... - forog a fejemben. A költő mint Mindenható? Visszapörgetem kicsit a szalagot: Van hallgatód? Nincsen?

Hát erre rímel az isten. És áthajlással, ami Aranynál (ellentétben Szabó Lőrinccel) soha nem véletlen.

Nincsen-isten-nincsen-isten, zakatol csendesen a háttérben. Továbbpörgetek: Bár puszta kopáron, mint tücsöké nyáron, vész is ki dalod.

Isten, aki nincs, magának muzsikál a semmiben.

Puszta. Kopár. Üres. Öreg. És aztán... „Lön világosság.”

A szó, a dal, a megszólalás elválasztja a világost a setéttől.

A dal nem vész ki.

Igen.

„Mindvégig.”

A halálig és tovább.

A költő teremt, mint az Isten, mert igéje által újra és újra feltámad.

Szabó T. Anna

124