Vaderna Gábor (szerk.): „Egyszóval… a költészet”. Arany-verselemzések (Budapest, 2018)
Szabó T. Anna: Arany János utóélete
Aranyhoz hasonlóan, Új folyamnak nevezte, és Arany Hom/efjéből vett idézetekkel vezette be; a fojtott szenvedély kiáradása is hasonlatossá teszi felvállalt elődjéhez, a szöveg rétegzettségéről nem is beszélve. Kántás Balázs hívja fel a figyelmet erre: „Ami a szöveg végső üzenetét illeti, az mindent összevetve végtelenül pesszimistának hathat. Mivel azonban többrétegű versszöveggel van dolgunk, ez csak az egyik lehetséges üzenet”. Ami azonban a leginkább Aranyra utal a géheri életműben, az e tekintetben példa nélküli, mert egész kötetre rúgó Bolond Istók-parafrázis, a Polgár Istók, ami a költő és a polgár figurájának permanens ütköztetését teszi meg témájául, keserű humorral reflektálva korunk történelmére byroni-aranyi strófáiban. „Művem: változat”, írja róla a szerző. „Előzménye a Bolond Istók. Az aranyi ihletés személyemben és életemben egyszerre maradandó és változó. Én vagyok Istók meg nem is: én is írok meg ő is: a magam belvilágát szemlélhetem benne, kívülről.” A nyitósorokat idézem: adjunk a polgárnak hősi veretet? klasszikus költőink után megint kimondhatom, hogy akit idetett a sors magyarnak, abból rendszerint ép ember nem lesz [.] A kötet természetesen Arany Jánostól veszi a mottóját is - de hiába áll ott alcímként, hogy Első ének, soha nem készült el a folytatás, és ennek nemcsak a szerző váratlan halála az oka, hanem az, hogy eleve és tudatosan töredéknek készült, viszont eleven hatóerőként bekapcsolódott egy olyan beszédfolyamba, ami nemzeti létünk alapjait, morálunk kulcskérdéseit érinti. „A szolgálatra. Erre kell figyelni”, mondja az egyik Géher-lstók-vers. Tanúja lehettem, amint az Eötvös Collegium Géher-óráin (ahol, bár anglisztika volt a téma, gyakran szó esett Aranyról) valóban „szabadon szolgált a szellem”, Shakespeare és Arany és Géher István szelleme. Végezetül: ami a magam Arany-élményét illeti, erről is megemlítek néhány adalékot. Sok Arany-verset hallottam gyerekkoromban, édesapám és anyai nagyszüleim is fejből idézték többek közt a Toldi első énekeit, A fülemülét vagy a balladákat. Vershallásomat meghatározta ez az érlelő tapasztalat. Soha nem felejtem el nagyapám, a nagy nyelvész Szabó T. Attila örömét, amikor megmutatta nekem a Kapcsos könyv reprintjét, erről tanulmányt is írt abban az időben. (Kovács Sándor Iván jegyezte fel később azt az izgalmas szempontot, hogy nagyapám „a »Kapcsos könyv«-et is kéziratos énekeskönyvnek tekintette, s az ilyen típusú források és kiadásuk iránt a vérbeli levéltári kutató vonzalmával viseltetett.”) Áhítattal néztem a kötetet, akkor értettem meg, hogy korokon átívelhet egy szerző emléke; olyan volt, mintha frissen megjelent verseket olvastunk volna. Kettejük „égtartó” szerepéről írtam nemrégen ezt a szösszenetet: 120
