Vaderna Gábor (szerk.): „Egyszóval… a költészet”. Arany-verselemzések (Budapest, 2018)
Szabó T. Anna: Arany János utóélete
a telihold-malomkő feldereng még vér- és velő-szennyel de engemet nem bűntudat gyötör kegyetlen eszmék feszítik próbatétre szívemet vagy ahogy Csorba Győző egyenesen Arany-parafrázist ír: Én éltem-e, amit éltem, vagy valaki más, ha én éltem, nem én éltem, hanem az a más[.] (Arany János után) És Arany nagyon nagy szerepet kap Orbán Ottó, Somlyó György, Rákos Sándor és a sok mindenben rokon Rába György költészetében is, és talán meglepő módon Tandori Dezső is rengeteget utal Aranyra (és a műfordításaira) a verseiben, és a dikcióján (főképpen az idősebb korában írt dalain) is erősen érezhető Arany hatása (beleértve az Arany-fordította Shakespeare-dalokat is), egyetlen példa csak erre: Lassan oda jutunk megint, hogy szót sem érdemel; amire az ember rálegyint: kis légmozgásra kell. Légmozgás - az megengedett, nincs előtte határ; csak a célterepek nem célterepek, no, már akinek, ma már. A szél nagy szabadsága: fű, nem oligarchiákért, főbb rendekért. Ha szomorú, ha víg szél: fú, mert ráér. (Lassan od) A legaranyjánosibb magyar költő viszont kétségtelenül egyben a legshakespeare- ibb gondolkodó is: húnyt mesterem, Géher István. Nemcsak az aranyi úton járó görög formakísérleteiről vagy korai költészetének Tandorihoz és Petrihez méltó (és valódi költészettörténeti helyét egyelőre mindmáig el nem foglalt), sűrű szövegvilágáról beszélek, hanem az egyik legjobb magyar esszéről, a borzongatóan intuitív, mágikusan viliódzó, sugallatos erejű műfordítás-tanulmányáról is, amit Arany János Hom/efjéről, de egyben a gyászoló Arany János fájdalmon vett erejéről is írt (A magyar Hamlet: Arany János furcsa álcája; megjelent a Holmiban, 2005-ben), vagy az alkotáslélektan mélységeibe bevilágító rádióban felolvasott tanulmányáról, Arany Naturam furcă expellas...-éról, a korántsem csak szórakozásból, hanem inkább már „életre-halálra” verselő öreg költőről. Géher Istvánra is érvényes az, amit Arany magáról írt, panaszkodván, hogy a „ nyilvánosság hercze-hurczája, conventionális dicséretei nem kevésbbé, mint rosszaló hangjai, kizaklattak lelkem nyugalmából”, és Géher is szívesen javítgatta „»bársonyos kézzel« egyikmásik író vagy fordító stílusát s mindezt azzal a lelki-ismeretességgel, mely őt minden dolgában jellemezte” (ezt Arany László írta az apjáról). Géher időskori verseit, 119
