Vaderna Gábor (szerk.): „Egyszóval… a költészet”. Arany-verselemzések (Budapest, 2018)

Szabó T. Anna: Arany János utóélete

Arany János utóélete

Eleven-e Arany János? Sikerült-e titkon működő energiájának rejtett sugárzásával átlényegítenie a modern magyar költészetet? Kovács András Ferenc figyelmeztetése szerint: „Arany János szemfordulása, teremtő befogadása és kisugárzása [...] egy azóta sem elégszer újragondolt, esetleg különféle gátlásokkal kezelt írói-gondolkodói modell mindenkori lehetősége.” Ahogy végigböngésztem a kortársak és a huszadik századi klasszikusok köteteit, arra jutottam, hogy Arany csendes, de biztos hatása még annál is nagyobb, mint gondolnánk - legalább akkora, mint a még ma is agyonimitált Petőfié vagy Adyé. Itt él közöttünk.

Nemcsak a neki vagy róla irt szövegek izgalmasak, hanem a különféle életművekre és a költői nyelvhasználatra gyakorolt hatása (vagy akár ellenhatása) is, de ezúttal elsősorban az előbbiekkel kívánok foglalkozni. A felsorolandó szerzők és szövegek sokasága önmagában is felmutatja ennek a szerep- és szövegmodellnek a folyamatosságát - Arany, életre-halálra. József Attila a maga „arany öntudatával” „vagyonos atyjához” menekült a „puszta” országban, a költészet erejében makacsul bízó Radnóti a Buda halálát vitte magával a munkatáborba, és Arany arcképe figyeli (felügyeli) rokonként az íróasztaluk fölött a költőket munka közben, Vas Istvántól Radnótin és Csorba Győzőn át Halasi Zoltánig és Balla Zsófiáig (de mondhatnám nyelvész nagyapámat, Szabó T. Attilát is, akinek szintén Arany arcmása őrizte az asztalát).

Arany mindenütt ott van, ahol magyarok élnek - jusson csak eszünkbe Tamási Áron magát Toldinak képzelő „délibábos embere” a tengerentúlon (Ábel Amerikában). Igaza van Szabó Magdának, aki egy öregkori interjúban leszögezte: „amíg magyar nyelv lesz a világon, addig Toldi Miklós mindig tartani fog egy

89