Márai Sándor: Régi Kassa, álom (Budapest, 2013)

5. „Van valami felsőbb és örök a Dómban...”

A nemzet most idezarándokol, szabadságról, magyarságról, ellenállásról, harcokról és kereszténységről emlékezik e kövek és csontok előtt. Veszélyben az ember mindig meghitt kezek után nyúl, s ezek az elporladt kezek néha nyugtatóbb szorítással üzennek és biztatnak az időből, mint a kortársak parolái.

(Kassai őrjárat)

❖ A mellékalak feltűnés nélkül éldegélt a székesegyház fenséges testén mint egy élősdi, a hívők és az idegenek nem méltatták különös figyelemre, s egyáltalán, semmivel nem volt feltűnőbb, mint a tornyok ereszeiről bámészkodó, kopott dicsfényű szentek, a vizet lövellő kősárkányok, varangyszerű fonák díszítmények, melyeket a régi mesterek külföldi példák nyomán s mintegy saját mulatságukra ragasztottak a tornyok egyes szögletei alá; ez alakokban volt valami világi és játékos, s mindenestől mégsem sértették a székesegyház külső képét, mintha az óriási test elbírná e tréfákat is, fenségét nem gyalázzák meg e torz élősdiek, s az isteni mindig könnyűszerrel elviseli az emberi csipkelődést, nem ér fel hozzá, s amikor akarja, úgyis lehull róla. Ezt a csörgősapkás, guggoló és illetlen kőalakot, amely talán hetven centiméter magas lehetett, ismeretlen mester faragta; nem éppen művész, de tehetséges és könnyű kezű kőfaragó, aki szemmel látható kedvteléssel hasította ki a kőből a mulatságos szörnyeteget - a vigyorgó pofa duzzadt ajkai valamilyen otromba és jókedvű trágárságot látszottak süvölteni,-88-