Márai Sándor: Régi Kassa, álom (Budapest, 2013)

5. „Van valami felsőbb és örök a Dómban...”

s mikor visszatér, a méretek megváltoztak, az ember méretei belülről megváltoztak, zavarban vagy, nem tudod mihez igazítani többé a házakat és az embereket. A gyermekkor alázatos, greenwichi mértékegysége, amelyhez a dolgokat odaállítottuk, elveszett, szétmállott közben. Persze, gondoltam, a Notre Dame nagyobb. És aztán: nem, mégis ez „a” torony, s ott fönn a toronyőr, aki a tüzet kémleli, s akinek egyszer szalonnát és bort vittem föl ajándékba, ő „a” toronyőr, az igazi, nem a másik, akiről Hugo írt. És egyszerre úgy éreztem, hogy minden, amit látok a vasútablakból, az „igazi” - ezek az igazi emeletes házak és csak ez székesegyház, és csak itt van olyan kávéház, ahová a felnőttek járnak, s csak itt vannak valóságos színielőadások, és csak itt feküsznek igazi halottak a földben -, minden más, amit időközben láttam, csak hasonlít erre, olyan az íze vagy a mérete, vagy a hangja, de nincs pontosan abból az anyagból, amiből a valóság készül. Mondom, izgatott és szomorú voltam. Itt voltam gyerek. Minden, ami később történt, mikor elkerültem innen, mindaz már csak ismétlődés volt.

(Különös emlék)

❖ Mindig borzongás fogott el, ha elmentem kapuja előtt. Benn, a félhomályban állandóan miséztek vagy ájtatoskod- tak az oltárok valamelyikénél. „Milyen érzések töltenek el, ha elmegyek a dóm kapuja előtt?” - adta fel minden évben kedvenc dolgozattémáját egyik magyartanárunk, s minden évben-86-