Márai Sándor: Régi Kassa, álom (Budapest, 2013)

4. „...a holtak néha nagyobb erővel vigyáznak egy városra...”

felé. Pontosan déli két órakor, gyermekkorom hosszú évtizedén át majd minden délben, mikor a szobalány behozta a tésztát, felharsant az ablak alatt a gyászinduló, hallottam a pap panaszos énekét, a latin szavakat, a katonazenekar öblös, recsegő gyászhangjait - s csaknem minden délben kétségbeesés és szomorúság facsarta meg szívemet. Ezt a kétségbeesést nem éppen a halál érthetetlen és kegyetlen titka váltotta ki belőlem, hanem anyám merev pedagógiai elvei, aki egyszer s mindenkorra kereken megtiltotta, hogy mindenféle szedett-vedett, idegen halottak kedvéért felugráljunk az asztaltól. Ha katonát temettek, másfél óra múlva megint csak elmasírozott ablakaink alatt a rezesbanda, de most már víg, ropogós dallamokat játszott, így hirdetve „az élet diadalát a halál fölött”. (...) A katonai hatóságok később megtiltották, hogy öngyilkos bakákat is zenekari és díszkísérettel temessenek. A járvány enyhült, a bakák meggondolták, érdemes-e zene nélkül temetkezni.

(Egy polgár vallomásai)

❖ A hosszú Fő utca - tájékozott emberek „pontosan egy kilométerre” becsülték hosszát - egyik oldalán sétáltak az urak, másik oldalán a cselédek, bakák s a társadalom szerényebb tagjai. Az „úri korzó” közönsége gondosan vigyázott, hogy csak végszükségben haladjon végig az utca proletár felén; évtizedes, kialakult gyakorlat választotta így ketté a sétáló közönséget, a cselédek maguk is ügyeltek, hogy át ne tévedjenek a túlsó,-75-