Márai Sándor: Régi Kassa, álom (Budapest, 2013)

3. „Intézkedtem, hogy az urak megkapják honoráriumukat.”

Nemcsak apa, mama, mi, gyerekek, aztán nagymama életben maradt fiai közül azok, akik éppen otthon voltak, tehát nemcsak a törzs ebédelt nálunk, hanem a házitanítók, a nevelők és olyan alkalmi vendégek is, akik kabátos szegények voltak, és nagymamajótékonyságból meghívta őket ebédre. Nem lehetett soha pontosan tudni, hányán lesznek ebédre, de a kihúzós asztal olyan hosszú volt, hogy mindig elfért egy-két vendéggel több. Az üdvözlések után nagymama helyet foglalt az asztalnál, és mi, a háziak és a vendégek, siettünk leülni, mert abban az időben még senki nem diétázott, és déli egykor mindenki farkaséhes volt. A nagy levesestálat a szobaleány és a mindenes együttesen hozták be a konyhából, és madmazel merőkanállal osztotta a tányérokba a levest. Az asztalfőn ült nagymama jobbján és balján apa és mama, aztán sójában mi, többiek, a törzs és Zuwachs. Mikor minden tányér megtelt a párolgó, illatos, aranyszínű húslevessel - amiben volt májgaluska is -, nagymama szigorúan körülnézett, rendben van-e minden az asztalnál. Mint a karmester, kezében a kanállal, jelt adott. S mi siettünk megragadni a kanalat.

Ilyenkor, egy pillanatra, áhítatos csend volt a nagy szobában. Nagymama megmerítette a kanalat a levesestányérban, és mind egyszerre utánoztuk ezt az ünnepies kézmozdulatot. Enni kezdtünk.

.. .Azt hittük, hogy ebédelünk. Később megértettük, hogy ez volt a „Történelem”.

(Föld, Föld!...)-66-