E. Csorba Csilla: Halotti maszk, élőmaszk. Tanulmányok a kegyelet kultúrtörténetéből (Budapest, 2006)
Kovács Ida: ,Áthorpadni a nemlétbe" (Halotti maszkok)
Az istenek, mitológiai alakok, hősök, olimpiai atléták szobrai bizonyos tekintetben típusszobrok, alkotóik alávetik magukat a kor gondolkodásának, esztétikai elvárásainak és az éppen befolyásos művészeti iskola vagy mester hatásának.6 A hellenizmus korában készítenek először gipsz- illetve viaszöntvényt emberi arcról, ám nem halottakéról, hanem élőkéről, s az arcöntvényt, vagyis az élőmaszkot nem őrzik meg, hanem pusztán segédeszközül használják a megmintázott, utóbb idealizált művészi plasztikák technikailag is egyre színvonalasabb készítéséhez.7 Pliniustól tudjuk8, hogy Lysistratos (i. e. 350 körül) - Lysippus, a híres, iskolát teremtő szobrász testvére - az, aki elsőként vesz mintát arcokról, végzi el a gipszöntést, majd ebből a viaszpozitív készítését. Az ő nevéhez fűződik az agyagformázás, valamint a szoboröntés feltalálása is. Az aranykorát élő görög szobrászat hatása széles körben terjed, s lassan átszivárog Rómába, ahol az arcöntvény - immáron önálló funkcióval - imágó formájában jelenik meg, azaz képmássá alakul át, nem vetve gátat ugyanakkor a vele párhuzamosan jelen lévő portrészobrászat fejlődésének. A mai formájában ismert halotti maszk eredetét ezeknél az imágóknál, temetési maszkoknál kell keresnünk. A legkorábbi adatokat a tárgyról szintén Plinius Naturalis historiae libri című, huszonhét kötetes munkája adja.9 Az imágóval kapcsolatosan a német Pauly- lexikon „imagines maiorum"10 (ősök képei) címszavánál olvashatjuk, hogy az ókori Rómában régi patrícius szokás szerint az előkelő halottnak hét napon át kellett kiterítve feküdnie, hogy a rokonsága elbúcsúzhasson tőle. A tetem ennyi idő alatt már bomlásnak indul, ezért arcáról gipszlenyomatot vettek, s ezt viaszba öntötték, majd utólag kiszínezték. Bábut készítettek, s az élethű arcmásmaszkot erre ráerősítve, kicserélhették, „kiválthatták" a holttestet. A szertartás után a viaszmaszkot megőrizték, így hosszú évek alatt összegyűlt az ősök arcképcsarnoka. A maszkok az átriumban kis szekrényekben a falon függtek, majd a következő családtag elhunytakor ismét szerephez jutottak. Minél több viaszmaszk jelent meg egy patrícius temetésén (rendszerint a szolgák vagy színészek tartották arcuk elé, s vonultak a gyászmenetben a koporsó előtt), annál előkelőbbnek számított a família. Az ősök ily módon való felvonultatására hitük szerint azért volt szükség, hogy a halottat az alvilágba vezessék.11 Az antik irodalomban több helyen is találunk utalásokat az imágókra. Plmiuson kívül említi ezeket Tacitus, Plutarchos, Seneca, Horatius. Idézzük Tacitust: „[Germanicus atyjának ravatala körül] ott sorakoztak [...] a Claudiusok s a Júliusok ősképmásai [...]. Ezzel szemben Germanicusnak még a megszokott és bármely előkelőségnek járó kitüntetések sem jutottak osztályrészül. [...] Hol maradtak az ősi szokások, a ravatalra kitett viaszképmás, az elhunyt erényére emlékeztető énekek és magasztalások".12 És másutt, ismét Tacitus: „A philippi csata után a hatvannegyedik évben bevégezte életét luma, Cato unokahúga, [...] Marcus Brutus nővére is. [...] 57 NÖ GIPSZ MIMA MASZKJA AKHMIM KÖRNYÉKÉRŐL, ISZ. 150 K. PÁRIZS, LOUVRE
