E. Csorba Csilla: Halotti maszk, élőmaszk. Tanulmányok a kegyelet kultúrtörténetéből (Budapest, 2006)
Szűcs György: Képek, szobrok, maszkok - az ember és másolatai
„tragikusan eltűnt" Ada és Giuseppe dal Forno fényképén a házaspár éppen egy hídon megy át, a férfi leszegett fejjel, zsebre dugott kézzel, felesége viszont a gép lencséjébe néz és kihúzza magát. Az elkapott pillanatnak sikerült a lehetetlen, elhiteti, hogy ez a két ember valóban élt, szemben a többiekkel, akik csak voltak. A két „historikus" temetőhöz a 20. század végén egy harmadik, „kortársi" részleget kapcsoltak. A kavicsos sétányon nézelődve rádöbbenünk, hogy szociológiailag egy másik világba, a high society tagjainak elegáns, posztmodem villáira hasonlító, hol a veronai San Zeno Maggiore kapuzatát, hol Le Corbusier ronchamp-i kápolnáját idéző kriptái közé kerültünk. Amennyiben a Cimitero Monumentalét és a Cimitero Nuovot nagyobb tömegek elhelyezésére alkalmas köztemetőnek tekintjük, akkor egyedi épületeivel ez lehetne az ideális, minden igényt kielégítő nekropolisz. Az üvegezett verandák, az igényesen faragott kapuzatok és rendesen ápolt előkertek láttán felrémlik egy látomás, egy jövőbe mutató sajátos imaginatio. A családtagok megjelennek a kriptánál, beülnek az elsötétített vetítőterembe, lenyomják a lejátszó gombját és elindul az egykori rideg ábrázolatokat felváltó videószalag vagy CD-lemez. Ezáltal létrejöhetne a tökéletesített kapcsolat, egy korszerűsített link a holtak birodalma felé... A jeles személyiségek után a közember vizuális halott-idézését bemutató esettanulmányunk - rövid konklúzióval - itt akár véget is érhetne, ha a feszes, kiszerkesztett temetőegyüttes autonóm rendjét és a hármas ritmusra tagolt gondolati konstrukciónkat nem zavarná meg egy „hiba", az egyik fokozathoz sem kapcsolható váratlan lelet. Az 1916-ban elhunyt „artista e soldato" Umberto Boccioni sírjáról van szó, akinek a neve mellett egy alig látható ceruzás bejegyzés olvasható: „Ebben az évben is meglátogattalak, drága Umberto. A jövő évben, ki tudja... Közben a mi dolgaink jól mennek - győztünk - kedves és öreg harcos. Ciao - talán nemsokára, 1956 szeptember, a te Gino Sevennid." A találkozás csak tíz év múlva következik be, a látogatásokat pedig Luigi Veronesi folytatja a felírt dátumok alapján egészen a hetvenes évek végéig. Emlékezzünk rá, a futuristák javasolták, hogy a temetéseket hivatásos humoristák által vezetett, álarcos ünnepi menetekké, karneválokká kell alakítani, a temetőket pedig „büfék, bárok, korcsolyapályák, hazárdjátékok, gőzfürdők és játszóterek segítségével korszerűsíteni kell, és kényelmessé kell varázsolni"40 Ebben az értelemben nem tudjuk, hogy milyen győzelemről beszélt Severini. Mindenesetre a zárókép megkapó és kellőképpen poétikus: két öregember egymás kezébe adva a ceruzát, levelez a már örökké harmincnégyéves Umbertóval a passato és futuro határmezsgyéjén.
