E. Csorba Csilla: Halotti maszk, élőmaszk. Tanulmányok a kegyelet kultúrtörténetéből (Budapest, 2006)
E. Csorba Csilla: „Most, hogy nem vagy, megsokszorozlak" (Halottábrázolás fotográfiákon)
vállalták az „élő arckép" elkészítését olajban, pasztellban, rajzban. A festők saját eszközeikkel zárták a lélek mélyére szeretteiket: Monet meghalt feleségét, Ensor édesanyját, Seurat a nagynénjét festette meg, Hodler, Munch érdeklődésének is előterébe került a halálfolya- mat és az utolsó pillanat megörökítése.17 Roland Barthes a fotográfusokat a halál ügynökeinek tartja,18 Susan Sonntag a fotózás processzusát a mumifikáláshoz közelíti, mások a fénnyel leképzett valóság bizonyosságának kisugárzását az ereklyék, így a torinói lepel misztériumához hasonlítják. André Bazin a múmia-komplexus, az ereklye és fénykép szintézise mellett a halotti maszk és a fénykép azonosságáról beszél. A fényképezést is öntvénynek, a „tárgyak fény segítségével létrehozott lenyomatának tartja." A maszkkészítéshez hasonlítja az 1990-es évek elején test/fénylenyomatokat készítő Gémes Péter munkáit Sturcz János művészettörténész, hiszen egy sötét műteremben az emberi alakra elemlámpával felvitt fény ,print a gipsz, negatív lenyomatként burkolja be a testet."19 Fénymaszk, a fény segítségével utoljára a valóság után leképezett test/fénylenyomat készítése a végső búcsú pillanatának rövid idejű elodázása. ,A szellemíotó minden fotó emblémája, amennyiben a fényképezés maga is szellemeket generál." - írja Louis Kaplan. A halál utáni fényképezés egy speciális szürreális válfaja a spiritiszta szeánszokon megidézett „szelem" megörökítése".20 A szelemeknek, a halottaknak a jelenbe való visszahívását, újra-jelenvalóságát a fotózás segítségével a 19. században úgy valósították meg, hogy montázsszemen rákopírozták az eltávozott árnyékát, az eltávozott testre emlékeztető formát az élőkkel közös, zsánerszerű felvételre. Az okkultista, transzcendenst megidéző amatőr kísérletektől a lélekvándorlásban, telepátiában hívő 20. század eleji közönség azon igényéig, hogy az anyagtalant a fotodmamizmus segítségével az üvegnegatív lapján rögzítse, hosszú út vezet. Platón értelmezésében a test a lélek árnyképe, e gondolatot továbbvíve azt gondolhatjuk, hogy a halott testről készült felvétel pedig az árnyék másolata, az élet ál-látszata. Hans Belting a fényképezést az ókori ámyékrajz utódjának tekinti: „élő testet képez le, de indexként rögzíti azt, akárcsak az ámyékrajz."21 A halott teste fény segítségével éppúgy nyomot hagy a filmen, mint egy élőé, de életet lehelni bele csak az emlékezet képes. A fentiekben vázlatosan leírt fényképezési szokások, próbálkozások, valóságos művészi produkciók és az érzelmek által generált amatőr kezdeményezések mind-mind annak az egyetlen vágynak a kivetülései, amely a halál tagadására a soha meg nem ismétlődő egyszeri és egyedi lény pszeudo-feltámasztására, az emlékezet révén „ébren"-tartására tesz reménytelen kísérletet.,Ameddig itt van - most! - látványát idd tövig. / Mit ér, hogy örökkévaló, ha már nem él?" - teszi fel a kérdést Balla Zsófia. S a tépelődést folytathatjuk: kell-e mesterséges emlékezet-frissítő fénykép, s ha igen, kinek, az utókornak, vagy nekünk magunknak, a mi fájdalmunknak, önsajnálatunknak, bűntudatunknak? Hans Belting Platón képkritikáját elemezve, észleléselméletét értelmezve megállapítja: az „emlékezés az egyetlen észlelés, amelyet egy ember fizikai leképezésén gyakorolhatunk."22 Hunyady Sándor anyja halála után írta: „Behunytam a szemem, és az álom szövetének foszfénái közt sugárzó fényben ragyogott föl anyám arca. Úgy, ahogy ma is látom, amikor csak akarom. Mindössze be kell hunynom a szememet."23 így is lehet... magányosan, fényképpel a kezünkben.
