E. Csorba Csilla: Halotti maszk, élőmaszk. Tanulmányok a kegyelet kultúrtörténetéből (Budapest, 2006)
Claudia Schmölders: A holtak arca
már. Semmi bajunk a szépséggel - itt azonban mégiscsak félreértésről lehet szó, az érzékek összezavarodottságáról. És ez a félreértés nem ok nélkül való: korunk dekonstruálja az észlelést. Időközben az ábrázat önmagában is a mediális ipar nyersanyagává lett, függetlenül attól, hogy szép vagy csúnya. Az elcsigázott Szomáliái haldoklók és a holtak; azok, akiket Jugoszláviában mészároltak le bestiálisán, számunkra mindenesetre csupán a képernyőn válnak jelenvalóvá. Az ernyő szó ritkán volt ennyire találó. Ha azokat akarjuk megnevezni, akik kulturális vonatkozásban akaratlanul is e fordulat kiváltói közé tartoznak, akkor olyan neveket emlegethetünk, mint Bataille, Mühl vagy Nitsch - de az is lehet, hogy Philippe Ariésnek vagy egy egészen más műfajban Elisabeth tűnik, „A halál, legszebb élményem" egy lehetséges címmé vált. Mindkét adalék, az Ariés-féle megnyugtató és a Kübler-Ross-féle skandalizáló egyaránt „Thanatosz-pszichológiának" tekinthető, nem elhanyagolandó mitológiai összetevővel. S egyáltalában érzékelhetjük-e a holtakat másképpen? Igaza van-e Norbert Eliasnak - aki szépelgéssel vádolja Ariést - abban a megjegyzésében, hogy csupán a halál egyszerűségét kellene megtanulnunk és némi családszeretet valamint a barátaink iránti érdeklődés révén megkönnyíténünk azt egymás számára? Nehéz megmondani. A halál története olyan mélyen gyökerező félelmekről és brutalitásról szól, olyan lenyűgöző kultusz- és kulturális Kübler-Rossnak hívják őket. Egyikük, Ariés a maga ténylegesen monumentális művével (A halál története, németül 1982 óta) a csöndes halál napnyugati képét mutatta meg a 19. és 20. századi szekularizációval bezárólag. A sírhelyekről, plasztikákról és festményekről készített nagyszerű képszalag (1984) szemléletessé tette azt, amiről addig csupán elbeszélések születtek. „A szelíd halál", a „nyugvó" (gisant), a kultúra és a család oltalmában álló halott: ez az, amit a történész vágyódó visszatekintése megmutat. Múltat és jelent vet össze, de ez utóbbi nem a háború valóságát jelenti, hanem a modern hétköznapokét, melyből ma már hiányzik a kultusz, eltűnt a család, s az egyetlen, ami megmaradt, az orvosi apparátus. A SZAJNA HALOTTJA, ISMERETLEN LEÁNY HALOTTI MASZKJA SCHILLER-NATIONALMUSEUM, MARBACH És ugyanerről a helyzetről beszélnek a svájci pszichológus, Kübler-Ross könyvei is. A hetvenes évektől jelennek meg együttérzőn érdeklődő „Interjúi haldoklókkal", mégpedig nagy példányszámban. A betegek félelmeikről, embertársaik viszonyulásáról beszéltek neki, ám ugyanakkor a túlvilágba való bepillantásról is. Mindenek ellenére reménykedtek a halál utáni életben. Innen nézve úgy
