Balázs Ádám: Egy angol úr Erdélyből. Balázs Samu életútja (Budapest, 2018)

Be kell menni a dzsungelbe!

nemsokára valóban elmegy. Volt néhány előadás, amikor biztosan tudtuk, Timár érezte, hogy valóban meg kell halnia. Láttam, amint egy utolsó előadáson csendesen elbúcsúzott a Lindát játszó Somogyi Erzsitől. Willy a darabban egy régi ügynök hatalmas temetéséről beszél, akit rengetegen kísértek útjára. Nos, egyre inkább úgy éreztem, hogy előadásról előadásra szubjektivebbé válik, s önmagáról beszél.”211

Az egyik utolsó előadást, 1960 áprilisában közvetíti a Rádió. Ezt követően - Zsurzs Éva irányításával - rögzíti a Magyar Televízió is, melynek ez a legelső színházi felvétele.

Egy másik kortárs amerikai remekművet is bemutatnak 1959 májusában Budapesten, nem sokkal az előző évi világsikerű film után. Reginaid Rose 12 dühös emberét Várkonyi Zoltán viszi színre a Bartók Teremben, mely a Pesti Színház helyén működött. A főbb szerepeket Pécsi Sándor, Ungvári László, Básti Lajos, Uray Tivadar és Ascher Oszkár játssza - hogy csak a Kossuth-díjasokat emeljük ki. Az esküdtszék elnöke: Balázs Samu.

Évekkel később, némileg hasonló bírósági elnököt alakít majd egy másik amerikai sikerdarabban, a Zendülés a Caine hajónbzn. Mindkétszer saját öltönyben, saját szipkából szívott cigarettával. Ami, persze, 1959-ben még Kossuth, 1972-ben már Marlboro.

A siker oly nagy, hogy esetenként délutáni, sőt éjszakai előadásokat is be kell iktatni.

Ungváry Rudolf, a börtönből nem sokkal korábban szabadult újságíró utal arra, hogy a dráma alapkonfliktusa (döntéshozatal egy bírósági tárgyaláson) 1959- ben, Budapesten nagyon is aktuális. Ebben az évben ugyanis a magyar forradalommal összefüggésben született halálos ítéletek közül ötvenegyet végrehajtanak: „Májusban például ritka jó szereposztásban bemutatták Reginald Rose darabját, a 12 dühös embert. Bizonyára azzal az ürüggyel sikerült a műsorra tűzni, hogy a darab »lerántja a leplet« a kapitalizmusban uralkodó faji előítéletekről. Rám - és talán a nézők többségére - az egyik amerikai szereplő szavai hatottak: »Mindig csodálattal töltött el, hogy ebben az országban az embernek joga van ahhoz, hogy saját véleménye legyen.«”212

Sándor Iván színikritikus, a későbbi Kossuth-díjas író, empatikusán és érzékletesen méltatja Balázs Samu alakítását: „Művészet és szerénység. [...] Milyen gazdag művészi-emberi tartalommal rendelkezhet az a színész, aki megengedheti magának, hogy távol a színpadtól olyan csendes legyen, mint Balázs Samu. Bejön a színpadra. Még meg sem szólal, egy mozdulatot tesz, torkát köszörüli, s már ott érezzük körülötte az egész játék légkörét. [...]

Milyen nehéz meglesni ennek a kitűnő művésznek az eszközeit. Olyan természetesek, olyan szerények. Balázs Samu egyéniségét nemcsak alkata, hanghordo137