Lenkei Júlia (szerk.): Animus Regis. Mátyás király a kortársak szemével (Budapest, 2008)

Szörényi László: A király lelke országokat nemesít és borít homályba

a Tisza folyóhoz parancsolta a nagybátyját, azt üzenvén, hogy hamarosan ő is ott lesz. Ez öccse kézírását látva gyors lovassággal odasietett, mert nem akarta, hogy rosszakarói gyanúsítgatása ura lelkét elfordítsa tőle, hiszen ismerte azok iránta ellenséges érzületét; hanem a vérség joga, az atyai szeretet ereje és a feledhetetlenül nagy jótétemény minden gyanakvást kiűzött az elméjéből. Amikor megállapodásuk szerint egy, a Tiszához közeli faluban találkoznak, megparancsolja, hogy Mihályt fegyveres lovasság azonnal vegye körül, fogja el, és verje bilincsbe. Alighogy ezt kimondja, a testőrkülönítmény meglepetésszerűen lefogja őt, aki nem kevéssé elcsodálkozik unokaöccse tettén és a dolog váratlanságán, sőt, egyes fonákul gondolkodók szerint, amikor a király kéz- és lábbilincset kért, nagybátyja ezt vágta rá: Az én kocsimon keressétek, mert előkészítettem azokat a király számára, hogy ha a gazemberek rágalmaira tenni merészelne valamit a bátyja ellen, a kormányzó így büntesse meg őt. E szavak miatt egyesek az egyeduralomra törekvés hamis vádját szórják erre a becsületes emberre. Ezzel szemben azok, akik jelen voltak, azt mondják, azonnal felkiáltott: Mit jelentsen e szokatlan dolog, Mátyás? Hát így fizeted vissza nagybátyád érdemeit a királyság körül? Ez a bőséges hála? Vajon ezt érdemli Mihály hűsége és szeretete? Hiszen jóságos atyád gyanánt kimentettelek a börtönből, amikor családoddal együtt végveszedelembe jutottál, és felemeltelek az ország trónjára; ide vitt téged a gazok tanácsa és rágalma, hogy hallatlan hálátlanság gyalázatával alapozod meg királyságodat? O, szerencsétlen kezdetű uralom, ó, istentelen gyermek, ó, minden nemzetek között elhíresedő hálátlanság! Ha a sajátjaidnak ellenségük vagy, melyik idegen lesz hozzád hű? Nem a magam tragédiáján gyötrődöm, nem a jog és méltányosság ellenére elszenvedett gyalázaton, hanem nevednek és a beléd fektetett reménynek a vesztén; eleget éltem, elég dicsőséget szereztem békében, háborúban; nem féltem magam, derék tetteim tudata jó reménnyel tölt el. Az retteg- tet engem nagyon, a büntetés, amely reád származik e gaztettből, amelyet a kegyeletsértést megbosszuló istenek fognak kimérni.

Ezt a lármát a király nem viselhette tovább, megparancsolta, hogy verjék bilincsbe, aztán hátat fordított. Azok álltak körülötte, akik arra biztatták, hogy dugja be a fülét nagybátyja szavai előtt, azt állították, hogy jogosan fogatta el, mást mond a királynak, és mást tervezett; szavai nem egyeznek tetteivel; unokaöccsével mindig rideg és morcos volt, szelíd soha, szavait, tetteit egyaránt helytelenítette, és hogy mindenért magának sajátítsa ki a dicsőséget, ugyanezt a módszert alkalmazta a kormányzóságban is; Magyarországnak sohasem volt két, egyenlő hatalommal