Lenkei Júlia (szerk.): Animus Regis. Mátyás király a kortársak szemével (Budapest, 2008)

Szörényi László: A király lelke országokat nemesít és borít homályba

ügyesen a vezetékbe. Ezen a helyen szokott a király maga is tavaszi és nyári napokon a virágzó fák között napfürdőzni, levegőzni és ebédelni, sőt néha követeket is fogadott itt, illetve válaszolt nekik. Mesélik, hogy történt egyszer egy nevetnivaló és emlékezetes eset ezen a helyen. Miközben egy török követet a királyi udvaroncok a szokásnak megfelelően a városból a palotába vezettek, hogy követi megbízatását előadja, és az a kapuban, honnan egyenesen erre a függőudvarra lehet látni, kissé megállt s körülnézve megpillantotta ezt a pompázatos, ragyogó helyet és az udvari méltóságoknak részben a lenti, részben a királyi tartózkodási helyéül szolgáló fenti udvaron helyezkedő mérhetetlen tömegét, amint selyemmel, ezüsttel, arannyal áttört ruhákban tündököltek és nem kis részben (a mi szokásunk szerint) ezüstözött övékkel és kardokkal meg aranyláncokkal voltak ékesítve, hirtelen akkora csodálat és bámulat döbbentette meg, hogy elfelejtette egész követi megbízatását, s míg a lépcsőkön a király színe elé feljutott, annak tekintete miatt, mely nagy s mintegy vérrel befutott szemeivel rémületet keltett a ránézőben, a benne már azelőtt fogant félelem mind jobban és jobban elhatalmasodott rajta, olyannyira, hogy hosszú hallgatás után csak ennyit tudott kinyögni: a császár üdvözöl, a császár üdvözöl. Mikor kérdezte a király, mást akarsz-e még, semmit sem felelt. Látván a király ennek az ennyire semmirevaló embernek a bénaságát, így fordult a mellette álló vezéreihez: Nézzétek, milyen barmok törnek be újra s újra a birtokunkra és a többi keresztény fejedelemére, mindannyiunk hanyagsága miatt; no de, amennyire rajtam áll, majd gondom lesz rá, hogy zablát rakjanak ezekre a barmokra, ne futkározzanak olyan szabadon. Es ha a többi keresztény fejedelem is erre törekszik, félretéve a közönyösséget és a belviszályokat, jól fog állani a kereszténység ügye. Aztán a követet visszavezetteti a fogadóba.

Eredj, mondta neki, pihend ki magad, térj észhez! Az aztán később sokáig környé- kezgette, ahogy az lenni szokott, nagy ajándékokkal az udvaroncokat, hogy kieszközölje az újbóli kihallgatást, ám vissza nem hívták többé, hanem a király értésére adta, hogy menjen haza, és adja hírül urának, mást küldjön, olyat, aki tudja, mint kell követségben járni. így aztán, bár a király bőkezűségéhez mérten remek ajándékokkal látták el őt is, szégyenszemre haza kellett néki mennie. Mindezt, bár a jelenleg tárgyalt részhez kevés köze van, nem akartam mégsem elhallgatni.

Az udvar belső oldalán, a hegy lábánál, mely kissé magasabban fekszik, áll egy pompás kápolna, mozaikberakás borítja, mint nagyrészt a többi szobát is, van