Lenkei Júlia (szerk.): Animus Regis. Mátyás király a kortársak szemével (Budapest, 2008)

Szörényi László: A király lelke országokat nemesít és borít homályba

őket a legnagyobb tisztelettel a történtek miatt, hanem Mátyásra, a keresztény világ védnökére való tekintettel mindenütt rangjukhoz illően tartották. Mindebben a velenceiek meg a ferraraiak tűntek ki, tudniillik ezek annyival fényesebben fogadták Magyarország királynéját, amennyivel vagyonosabbak voltak. Ügy emlékeznek, hogy amikor a velencei szenátus az egész patríciusi karral elébe hajókázott, az őt

köszöntő atyáknak és nemes matrónáknak egyenként oly talpraesetten és választékosán válaszolt, a tanácsban pedig olyan komolyan és ékesen szónokolt, hogy azt mondták, böl- csebb a neménél; midőn a küldöttek ezt még az érkezés előtt jelentették Mátyásnak, ő napról napra jobban hevük várva várt arájáért, és figyelme egyre inkább elfordult a hadakozás ügyétől. Az esküvő gondjai mellett Mahomet is utasította a hadseregét, hogy a következő télen gyakran törjön be Dalmáciába, hogy Mátyást elriassza Szendrő küszöbön álló ostromától, a királyné érkezéséről hallva talán azt is remélte, hogy nagy zsákmányt szerez, és a mardosó bosszúvágy sem hiányzott belőle, mert nem tudta nyugodt szívvel viselni a Dunánál nemrég elszenvedett vereséget. A királyné, ahogy a krajnai hegyeken megkezdte az átkelést, máris értesült a törökök betöréséről és a tartomány pusztításáról. Kezdett megfontoltabban haladni, minden komoly dologban figyelembe vette a küldöttek tanácsait, sok városban meg-megállt, és egy nap sem vágtak neki az útnak, míg az előző napon kiküldött felderítőktől meg nem tudták, hogy biztonságban vonulhatnak tovább, sőt, fegyveres osztagot is küldtek előre, mely a török veszedelmet elhárítsa. Miután pedig nemsokára Dalmácia belső, fokról fokra lapályosabb vidékére leereszkedtek, amelyet a törökök az imént beszáguldoztak, meglátták a gyújtogatás és pusztítás sűrű nyomait, néha olyan helyen éjszakáztak, ahol a törökök tábort vertek volt, sőt, mindenfelé látták a megöltek heverő, még oszlásnak sem indult tetemeit. Ez mindannyiukat mély szánalommal töltötte el, és nagyon megsajnálták a török rablótámadásoknak kitett tartományt. Útjukat is nagy rettegéssel folytatták a Dráváig, bár aztán, az átkelés után félelmük valamelyest csökkent. Valóban, a Dráván átmenve úgy érezték magukat, mintha minden fenyegetésen túljutottak volna. Amint Magyarországra értek, mindennap püspökök, főurak újabb csoportja járult elébük köszöntésükre. A végig mély hóban megtett utat meg a tél kegyetlenségét mindmáig fölemlegetik.

[A. Bonfini ■ A magyar történelem tizedei}