Török Petra (szerk.): Sorsával tetováltan önmaga. Válogatás Lesznai Anna naplójegyzeteiből (Budapest, 2010)
Naplójegyzetek
— 1921 ■m *** [V 3670/43/9] A jó Isten segedelmével! Alom. Az a sohasem látott, ismert álmaim országa. Hepehupás régi város, cifra frontok, sárgás vajszínű házak, barokk, de nem vad barokk, szelíd, közben biedermeier levegő, copfstílus - sőt falusi, budaias házak. A házak fontosak, mert elevenek, befolyásolják a lakók sorsát. A külvárosok mélyek, a paloták mélyén vannak, a fák ormai kiemelkednek, cifra, újabb eléggé stíltelen épületek. Nem jóindulatúak. A távolban kék dombszerű hegykoszorú, a hegyen kis kastélyok. Oda nem jut az ember. A külváros és hegyvidék közt, nagy gesztenyefás igen sötét kertek, porzó fehér utak, szélesek. A városban benn hepehupás nagykövű kövezet, domború kövek, künn igen sima, poros utak jó karban. A kertekben este van, az utcákon rendesen délután, a távoli hegyeken időtlen nappal. Ebben a városban kicsi voltam, iskolába jártam, de az iskolában titkos mágikus elfelejtett dolgokat tanultam. Szexualitás nélküli erotikum. Szűk utcák, rácsos pici ablakú házak, fogoly is voltam olyanok közt, kik már nem élnek. Ott lakott kispolgári szobában, melyben a piros dominált, Rozi néni családja és ő is. (Egy öreg gazdaasszony, ki édesapámat nevelte.) Repültem is láthatatlan, de sötét denevérszárnyon ülve igen keskeny, igen hosszú utcákon keresztül. Sokat bolyongtam embereket és üzleteket (hol ismét elfelejtett mágikus holmit lehetett kapni), templomok mindenfelé, soha sem megyek be, de előttük vásár, mézeskalács-bódé, csizmák lógnak, zöldséges kofák (határozottan belvárosi bevásárlási emlékek képe Rozi nénivel). Sohase találok senkit otthon, sohase kapom meg, amit keresek, de valahogy elvesztettem a célt, nem tudom már, mit akarok, és ezért nem kínosan sürgető, inkább bús és kicsit félelmes az el nem érés. Néha Duna-szerű és Gellérthegy. Kivilágítva hajók, bár a városban nincs éjjel, és várkert törökös mecsetszerűen, majdnem hindu. Déli meleg. Meleg, párás nap, a Duna rém széles. Elveszett szigetek rajta. Senki szigete: hol lehetne szerelem, de ott is elmarad. Ez a Duna tengerszem lesz, és elvezet Kairó felé. Egyszer arra mentem, egy ősz óriás evezett, csónakon - fehér lett a part a mecsetektől, a csónakon valami sötétpiros lehetett, tán az óriás szeme és vörösbor palackokban. De villamos is jár tekervényes körbemenő régi, de széles külvárosi utcán. Ott sürgős dolgom volt, nem tudom mi, azt hiszem Z[oltán]t keresem, de nincs otthon. Párizs-szerű, sima frontú házak (ez tán más város?), nyüzsgő utcák, ékszerészek, sötét boltok ébenfa kerettel. A házak vajszínűek rozsdás foltokkal (a külvárosi kertek kerítése narancs). A házakon „mozifény”-szerűen kigyullad az, amit régen arra jártamban ott gondoltam. Z[oltán] is azt gondolta akkor, amit én. Olvasom, de nem tudom már, mi: szerelem, az biztos. A fény rozsdás narancs. Kis iskolás gyerekek is olvassák. Nagyon fáj, hogy ezeket a gondolatokat Zoltán elfelejtette, és nekem sem „jelenlévők”. Valahol egy szűk és ósdi, nekem nem tetsző szállodaszobában vagyok én, a régi Z[oltán] időbeli „énem”. Pakolok, késő van, Z[oltán] nem fog eljönni. Nem tudom, ki van nálam, aki jó hozzám, fiatal, G[erg] vagy T[esni]. Iskolás gyerekek. Van egy külváros, ahol nincs is város már, kiégett nagy síkság. Tudom, hogy ott a közelben laknak a munkások, nagyon sokan vannak, nagyon várnak valamit és dühösek. Sok asszony gyerekkel a karján. 222
