Török Petra (szerk.): Sorsával tetováltan önmaga. Válogatás Lesznai Anna naplójegyzeteiből (Budapest, 2010)
Naplójegyzetek
1921 Magamat nézve: éreztem, hogy nekem egy hitemhez mért életem van valahol. Maximális szerelemben, szülésben és művészi munkában (mely utóbbi nem lett volna más, mint közlése hitemnek, mely valahogy nem eléggé tisztult arra, hogy profetikus alakban, etikailag jelenjen meg), hitemnek, mely ott van, hol a mítosz és a vallás éppen elszakadnak, melynek még a vallásos - mágikusan vallásos - művészet az adekvát kifejezője. Bennem kevés volt a szerelem, az érzéki svung és a kitartás, pedig számomra ezek voltak a csúcsok, melyeken állva hitemmel érintkeztem. A talizmánok, melyekbe „hitem”, „Isteni énem” rejtve voltak. Milyen igaz (ez is mutatja a „talizmánhit isteni énjét”), hogy „életét” mindenki másban hordja. Egész más nívón: a lapok egyre emlegetik a szemek transzplantációjának lehetőségét. Ősi mesetéma, mint a telefon is volt, és a repülőgép. Minden meselehetőség duplán igaz: szimbolikusan és utópisztikusán, és talán mágikusan is mint emlék. Múltak és jövők gyökere bennünk a mese. Szabad-e még 37-ik évvel hinni próbálni elsődleges rendeltetésemben, melyből oly keveset valósítottam meg? (A jó Isten óvja és áldja meg őket, kiket szülnöm és szeretnem mégis adatott!) Szabad-e mást ehhez a hitemhez láncolnom, vagy át kell-e adnom magam, és tudom-e, a megadásnak, melyben nincs többet egyéniség, csak engedelmesség. „Szépen élni” nem hiszem, hogy lehet rendeltetés: a földön a harmónia nem lehet cél, csak „kegyelem”, a maximális intenzitás jutalma. Aki „talizmánját” tisztelettel és szenvedéllyel keresi, annak „kikristályosodik” az élete. Az igazi ház az otthon köré épül, és nem fordítva, az életforma a tartalom formája, héja mintegy. Nem szeretem magam, bár nem vagyok idegen magamtól. Bizonyos fokig adekvát vagyok magammal, éppen mert tudom, hogy nem vagyok az: legalább látom (hiszem, hogy látom) magam. (...) A jó Isten segedelmével: Ad Glaser: Vom Naturschönen: Ostasiatische Kunst. A természetben való gyönyörködésünk valóban háromrétű: metafizikai visszamerülés az ősi édeni elembe, biológiai, tisztán testi érzések kiélése (nap, levegő etc.) és esztétikai. A tudományos elmerülés öröme nem számíthat ide, viszont az igen, amit Isten bölcsességén való örömnek mondok. Ez tulajdonképpen ellenkezője a „visszamerülésnek”. Ebben az érzésben nem a természettel, de Istennel azonosítjuk magunkat. Valahogy ez inkább az esztétikai élvezet koronája (Szent Tamás szépségelmélete), Istennel azonosan, mint pán-művész állunk szembe alkotásunkkal, a természettel, és élvezzük benne a Richtungsliniéket157, az értelmes művészi akarat szimbólumait, melyek össze kell hogy essenek (ha ábrázolásról van szó) a modell mágikus öncélú akaratával. Persze a természetben nincs modell, de az elevenség, mely a résznek adatott a nagy organizmusban, az egyéni forma és lélek ellensúlyozza itt hasonlóképp (a nem ábrázoló művészetben is így, mint a modell az ábrázolásnál) a teremtő, lírai, kifejező lendületet. Élvezzük a törvény- szerűséget (melynek az esztétikai, művészeti törvények csak egy síkon kivetett szimbólumai), a törvény-vázát a nagy plasztikus világszobornak. Ez az a sík, hol az esztétika nem csak szimbolikusan, de reálisan egyesül a metafizikával. A metafizikai létnek számomra az a kritériuma, hogy mindig van eleven empirikus megfelelője. Az eleven itt tág értelemben a kő, a határ. 157 iránymutatás 220