Török Petra (szerk.): Sorsával tetováltan önmaga. Válogatás Lesznai Anna naplójegyzeteiből (Budapest, 2010)
Naplójegyzetek
1921 Hívén a lélekben, s érezvén annak törvényeit, de tudva, hogy amit ma tisztán magunkévá tehetünk a lélekből (a szerelmet és alkotást, szülést és hitet kivéve), csak etikum. Sőt szerelem etc. is csak etikai aspektusban igazán problémánk ma. így azt kell mondanom, a lélek világából az etika enyém: babona számomra az, ami az etika parancsaival, törvényével ellentétbe jut. Minden egyebet fenntartással kell lássak. Az 1001 éjszaka dióhéjat dobó dzsinnje megölhetett egy tündért, de ha szándéka tiszta volt, nem lehetett bűnös. Ilyen értelmű az én biztonságom. Mágikus, és ideges bűntudatom ismétlem, nem el- és megvetendő, csak etikai mérlegre kell keríteni. Ajó Isten segedelmével! Komoly testi ok nélkül nem mondhat le a szerelem a gyerekszülésről, mert nem elégedhetünk meg önnön megváltásunkkal, kötelességünk az alkotás és szülés, meg nem született gyerekek inkarnálódni vagy „keletkezni” akarnak: joguk van ránk. Viszont ha a gyerekszülés testi és materiális körülményei rosszak (igazán rosszak legjobb tudásunk szerint a gyerekre nézve), úgy nem bűn az „óvatos szerelem”. Perverzitás csak az, ami fájdalmat okoz a másiknak, árt az ő vagy a mi egészségünknek, esztétikai ösztöneink ellen való, s feleslegesen gátolja a nemzést. Esztétikai ösztön itt nem a „közpolgári”, megvan e téren a józan ösztön, csak letagadjuk. Amit szégyellünk, rossz ízzel teszünk, az úgy is perverz, ha szelíd simogatás. A nemi különbség nélküli szerelem azért perverzitás, mert a szerelem metafizikai rendeltetése éppen a különbségek (nemi különbség, lelki és testi) harmóniába olvasztása. A leszboszi szerelem pl. gyávaság és lustaság. Abban G[erg]nek még nincs igaza, hogy az igazi szerelem feleslegessé teszi a nemzést, mert megvált az élettől is, de csak a szeretőket: hol marad a többi kaszttalan lélek! Ajó Isten segedelmével! A kert, a természet épp oly szép, ép oly „élő, mágikus” számomra, mint volt. Mégis zártnak érzem, nem érintkezünk meztelenül. Korlát van köztünk. Ez azóta van, mióta aktív lettem. Abszolút „rajtam élt” a természet, mikor gyerek voltam. A szülés még „passzív aktivitás”. A „szépség kötelező” - ez volt az első szakadási érzés, az alkotási parancs, de mivel művészet volt, mindig szorosabban látszott visszakapcsolni a természethez. A szerelem számomra benne volt a természetben, egy volt vele, az ember csak szimbóluma volt a természetben. Z[oltán]nal a nap ölelt meg. Az „adás”, a szeretet boldog parancsa sokkal később lett úr rajtam. S adni nem lehet a természetnek még ma, tán már ma - nem -, még ma. Adni csak embernek lehet, és talán misztikus extázisbán Istennek. S mióta adni oly fontos lett nekem, nyíltabb számomra az ember, mint a természet. S hála őneki, kinek legtöbbet tudtam adni, tőle kaptam az adást. Mert mint rossz tanuló csak ügyetlen vagyok, annak adhatok, ki megkönnyíti nekem az adást. A királyi drága koldusnak, kinek krisztusi jósága az, hogy szegény. Ajó Isten segedelmével! Mi az ember kötelessége, ha átlátja, hogy rendeltetését nem tudja teljesíteni? Van-e egy pont, mikor ezt önmagunknak szabad vagy kell bevallanunk? Vagy hinnünk kell kétféle rendeltetésben: egyben, melyet vállaltunk, s egyben, egy kvázi passzívban, melyen még van „ mennybe menekvés” annak is, ki az első, kvázi „klasszikusan dinamikus” rendelését elsózta. S van-e pont, mikor szabad lemondani a dinamikus rendeltetésről. Bizonyára. 218
