Török Petra (szerk.): Sorsával tetováltan önmaga. Válogatás Lesznai Anna naplójegyzeteiből (Budapest, 2010)
Naplójegyzetek
1920 A kapuval - nehezen záródik - félig visszababrálódunk az empíriába. Puha lombos bosquetek122 123, lugasok alomján siklunk haza a néző szemű kedves otthonos ház felé. A gesztenye fasorban még arról beszélünk, hogy ha egy festő a teret „nyáriasan” látja, festhet-e teszem őszt vagy tavaszt. Persze, de a nyár jellegét fogja belevinni az őszi vagy tavaszi motívumba. Lehet olyan festő is, kinek egyénisége más problémában élesedik ki, és ezeket a jelenéseket objektiven más-másképpen látja a motívum szerint. „Nem értem” - mondja G[erg], Kocsizörgés az udvaron, hazaértünk. Közben még: az ember nem fél misztikusan és mágikusan (úgynevezett oktalanul), ha valakivel van, akit abszolút szeret, vagy aki őt abszolút szereti. Hálaérzetem és csudálkozásom, hogy egy esti órácskányi dióhéjában ennyi csudaféle portéka lehet. (...) [V 3670/43/2] 123 A jó Isten segedelmével! 1920. október 13. Szerencsétlen szám, de ne legyen ez a nap szerencsétlenebb, mint ez a szerencsétlen idő, melyben élünk. Még a szerelem is szerencsétlen, és a szeretet duplán az — de éppen ezért mindent átizzóbb, mint volt idők halvány boldogsága. Te tudod, és én tudom, hogy igazibb az a boldogság, melynek ma még csak fájdalom-izzása van meg: ezt a piros ragyogást szeresd magunkban, mert sugarának fénye azt az utat világítja be, melyen az idők és a máma fájdalmának sötét keresztje feketéllik. Ezt a szerencsétlenséget váltsa boldog üdvösséggé édes bizalmunk, az Isten, a bennünk lakozó egymást-szeretés forró kohójával, s az Ő meleg és hitserkentő segedelmével.124 (...) Ma meg voltam „elégedve” anyókival, szembeszállt mint honleány az inspektorral, nem engem mondott, de az én módom, hogy mondott. Jólesik nekem, szegény, gyökere tépett valakinek, ha egy gyökérszálam visszanő eredetem felé. Tegnap, amikor Z[oltán] felült a vasútra, boldog voltam a „megevett” szépségen, de fellélegeztem, mint hajdan, „ezt jól csináltam, készen van”. Mintha egy szívtépően szép dal elhangzik - csend, magamba térés. Egész fiatal voltam, mikor a kocsiba szálltam: könnyű. Z[oltán] mindig tudott így varázsolni - könnyűvé, versenylóvá váltott. Először elégtételt és békés szeretetet éreztem vegyesen, s furcsán azt, hogy ő is, mint 0[szi], szorul szóra azért kínoztak meg annak adott idején, „mert nem éreztem, hogy legyőztelek, mert több vagy nálam, mélyebbről jövő” - és örültem, hogy valamiképp mégis kibékítem őket. De éreztem égőn, fájón milyen hiú vagyok, minden mélyemben hiúság is van. Mi lenne, ha magános szigeten lennék - nem lennék. Istennek tudnék-e tetszeni akarni? Ez talán létalap. Mindent friss szemmel láttam - hozzám tartozónak érdekelte magát belém a táj. Fiatalság volt. Frissen láttam, és nem piktori szemmel, és nem Istenen át: minden dolgokat 122 díszsövény, díszbozót (francia) 123 Ettől a ponttól kezdődik Jászi Oszkár bejegyzése. A kézirat képét közöljük a 195. képoldalon. 124 Itt zárul Jászi Oszkár bejegyzése. 193
