Török Petra (szerk.): Sorsával tetováltan önmaga. Válogatás Lesznai Anna naplójegyzeteiből (Budapest, 2010)
Naplójegyzetek
1917 kell a szenvedést. Ezeknek csak a „tanúságtétel” az értelmük (nem a tanítás, a példa, bár ez is egyik erkölcsi értéke a szimbolikus cselekedeteknek, sőt az erkölcsös cselekedeteknek egyáltalában). A „tanúságtétel” akkor is megvan, ha a szimbolikus cselekedet teljes magányban folyik le. Istennek és önmagának (mély értelmében ez majdnem ugyanaz) tesz tanúságot a „szimbolikus” cselekedet egy „lehetőségről”. Minden valódi szívvel végzett „szertartást és kosáldozatot” is ilyen szimbolikus cselekedetnek érzek - itt van értelme, értéke. Érték és értelem vajon mindig összeesnek-e? Hinném, hogy bizonyos értelemben (Aquinói Tamás értelmében) - igen. Emberi viszonyok, a szerelem is gyakran (búsan gyakran) ilyen szimbolikus viszonyok. Kétrétűén: [Lukács] Gyuri szerint érzésskála-szegénységből szerelmileg szimbolizálunk más rendű összetartozásokat, másrészt megvalósultság híján, de a szerelembe vetett hittel, egész szertartásszerűen lehet „végigjátszani” (a játék itt borzasztó komoly) egy szerelmet, ott ahol csak csökevényei vannak meg. Ez a szertartásszerűsége a viszonynak persze csak elvétve jut öntudatra. Őszi az akaratot kizárja a szerelemből, én egyik „legfőbb és legmélyebb” alkatrészének tartom. Úgy érzem, a spontánság mindig csak pillanatnyi - csak a mindenbe, egymáson keresztül mindenbe olvadás pillanataiban van meg, amennyiben mi aktivitásunk tudatára, énünk érzetére ébredünk, már szerepel az akarat. Minden erkölcsi dolgok legmélyebbike az akarat, énünkkel legazonosabb, bár úgy tudom, pszichológusok „későbbi képződménynek” minősítik. Minden cselekedetnek - és minden emberi viszonynak, ami tulajdonképpen nem egyéb, mint egy cselekedetépület (tett-, szó- és gondolatcselekedetek) - van szimbolikus, tanúságtételi és irányjelzői értéke is. A tiszta gondolat, amely kizár minden egyebet, mint a megállapítást, a tiszta kontempláció sem tett, de minden értékítélet már tett, már állásfoglalás, és a legtöbb gondolat-kívánással jár, cselekedet egy más megvalósulási szférában. A rossz gondolat csak azért kevésbé rossz, mint a megfelelő rossz tett, mert a cselekvésben nagyobb része van az öntudatos akaratnak, és mert tévesen azt érezzük, hogy a gondolat bennünk marad, nem árt, és ezért kevésbé szoktunk rajta uralkodni. Azt is hiszem, hogy a gondolatnak kevésbé súlyos a hatása, mint a megfelelő akaratenergiájú cselekedetnek. Már annyival is kevésbé vétkes a rossz gondolat, mivel éppen azzal a hátsó gondolat reményével gondoljuk el, hogy nem árt. Persze lehet egy rossz gondolat sokkal rosszabb egy rossz cselekedetnél, mert a cselekedet terén a mi akaratunkat sokszor külső, esetleg testi prediszpozíciókban rejlő erők erősebben hajtják a rossz felé vagy bénítják a rosszban, mint a gondolat terén. Egyenlő szabadságmérték mellett a megfelelő rossz gondolat, azt hiszem, kevesebb vétek, mint a megfelelő rossz tett. A szó ingadozik a kettő közt. A szó lehet a legsúlyosabb értelemben vett tett, és lehet a gondolatnál kevesebb, tőlünk függetlenebb is. Minden emberi értéket csak állandó megfeszített akarattal lehet teljességében (ez is viszonylagos) fenntartani. Állandó akarathuzallal kötni a világot magunkhoz. De ebbe beleroskadunk, ezért kell ez az érzés, hogy az életgyeplőket átadhatjuk egy „emberileg is jóindulatú” felsőbb lény, Isten emberi arca kezébe, és pihenjünk. A skrupulozitási idegbajt nem hiszem, hogy orvos kigyógyíthatja (háttérbe szoríthatja), csak magasabb rendű hit, harmóniatudat enyhíthet rajta, gyógyíthatja igazán Isten, a jó Isten segedelmével! Ezt tapasztalom másoknál is. 131
