Török Petra (szerk.): Sorsával tetováltan önmaga. Válogatás Lesznai Anna naplójegyzeteiből (Budapest, 2010)
Naplójegyzetek
1912-1916 Nem az elvont tartalmuk, de formai tényük a megkapó. Nem tanulságukkal, de szépségükkel utalnak Istenre, nem tanítanak, jelentenek. Egyes történetek édes tömör gyümölcsökké kerekedtek. Stílusuk véghetetlen egyszerű, jelző, melléknév alig szerepel bennük. Csupa ige és főnév. De minden szó, dolog annyira a helyén van bennük, hogy melléknevek és jelzők nélkül is összes tulajdonságaikkal, attribútumaikkal és vonatkozásaikkal jelenítik meg a dolgokat. (...) A mű csak egységességében érdekelhet. Szerintem az a legtökéletesebb egység, mely számos, magában véve is zárt egységeket, és nem csak töredékeket tud egy nagy hierarchiában magába váltani. Ilyen a keleti szőnyeg, ornamentika, miniatűr. Kristály, melyet ha összezúzunk, minden darabkája ismét tökéletes apró kristályokká válik. A legnagyobb képek détailjai is zárt egészek és összhatások; mindezeknek az egységeknek egy magasabb rendű és gazdagabb egységbe való foglalása. Egy regényt képzelek el, illetve történetet, mely csupa apró, kerek, zárt képekből áll. Egy ponton kisül az egység, mint ahogy [a] mozaik apró kövecsei egységes képpé kerekednek. Ez [annak az] embernek az élete volna, aki nem érti saját gyökereit, összességeit, és hirtelen egy nagy rázkódás alatt „képpé rajzolódik” a kaleidoszkópszerű sok mozaikdarab - megérti önmagát. Amikor a sorsa is megérik, megérti önmagát. Az örök várás motívuma szerepelne ebben a könyvben, az, hogy a dolgok szépsége mindig maguk mögé vonz, utal és jelez. Arra, hogy „a megelégedett, leszámolt boldogságnak” mindig fel kell oldódnia a nagy várásban, mert a dolgok szépek - csupán ezért, és mert a szépség tovább utal önnönmagánál; a boldogságból tehát boldogan ébred fel az ember, mint egy lenyűgöző pompás varázsálomból. De valahol, valamikor mégiscsak „megvalósulás” is van, de ez vagy teljesen szimbolikus, csudálatos (a természetfeletti értelemben ezegyszer) vagy egy pusztán lélekbeni megvilágosodás, érzése annak, hogy van egy nagy rend, és benne az én sorsom teljesedett önmagát jelenti. Az a motívum, hogy nem mindig csak az, és nem mindig az a fontos, amit annak mondanak az emberek. Például egy narancssárga virág, amit tüzes nyári alkonyban, kínai lakkos lomb és gally háttérben meglátott 6 éves korában az ember, egy bizonyos elhajlást ad az ember lelkének, egy irányba tereli, és ez a fontos. Vagy azért látja meg az ember intenzíven a sárga virágot, mert egy bizonyos irányban szalad a lelke, azaz itt énje? (...) Könyvkiállítás után: A keleti könyvdíszben az ábrázolás kötött, az ornamentika szabad, az írás is beleolvad, folytatja az ornamentikát. Az egész szőnyegszerűségre törekszik, perspektíva nyugati értelemben nincs, a fekete és fehér mint színek hatnak, nem grafikusan. A nyugati könyvdísznél korán elválik az ornamentika az ábrázolástól. Az ábrázolás mindinkább képszerű, az ornamentika kötött lesz, architektonikus a lapfelosztás, gyakran a motívumok is. A betű ornamentális, de különváltabb a szöveg az ornamenstől. Persze mindez is belefogódik egy magasabb egységbe, de valamiképp „szövetkeznek az egyes elemek”, míglen a keleti művészetben folytatják egymást, egymásba olvadnak. Az építészet nyugatibb, a fa, a „természet” keletibb. Herbert szerint a keleti művészet nem fordul szembe a természettel, nem alkot világot a világ mellett, sőt tán ellen, mint a nyugati, de folytatja a természetet, kinő belőle. Mivel a legrégibb nyugati könyvdíszre nem állíthatom mindezt szigorúan (kelta), mi az eredendő különválás gyökere? 104
