Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Orosz Márton: Transzatlanti tranzakciók
OROSZ MÁRTON Transzatlanti tranzakciók A magyar neoavantgárd amerikai kapcsolatai a hidegháború idején (1965-197X) Tanulmányom témájához az ötletet a European Writing on the Art of the United States című, a University of Edinburgh két professzora, lain Boyd Whyte és Claudia Hopkins által vezetett kutatási projekt adta. A 2019-ben kiadandó antológia, melyet a brit Art in Translation folyóirat kezdeményezett, azzal az elhatározással született, hogy angol fordításban közölje azokat a kulcsszövegeket, melyek a kontinentális Európában az Egyesült Államok 1945 és 1990 közötti művészetéről születtek. Vagyis egy olyan, a tengeren túli kortárs művészet európai recepcióját vizsgáló munkáról van szó, aminek topográfiai és lingvisztikái kereteit az angolszász kultúrán kívül eső, a berlini fal leomlásáig egymástól gyökeresen eltérő politikai berendezkedésben élő európai - 19 egymástól különböző nyelvet beszélő - ország az amerikai művészet reprezentációjára adott válaszai adják. A két kontinens közötti dialógust a hazai művészetre vetítve, és azt az 1960-as évek második felére, illetve a 70-es évek elejére szűkítve dolgozatomban arra teszek kísérletet, hogy - amennyire ez lehetséges - több irányból is rámutassak a hatástörténetet mechanizmusára. Arra próbáltam válaszokat találni, hogy a két ország művészei között kibontakozó párbeszéd iránya mennyire volt kizárólagos a tárgyalt időszakban? Nem azt vizsgáltam tehát, hogy az absztrakt expresszionizmust, a konceptművészetet vagy a pop artot (hogy csak néhány példát említsek) hogyan vették és értelmezték át a magyar művészek, hanem éppen ellenkezőleg. Elsősorban az érdekelt, hogy mekkora figyelem övezte a tengeren túlról a vasfüggöny mögötti ország művészetét a hidegháború idején, és egyáltalán volt-e rá igény, hogy a magyar művészet képviselőivel kapcsolatot tartson fenn az Egyesült Államok? Azon túl, hogy megpróbáltam megtalálni azokat az okokat, amelyek megakadályozták és egyúttal lehetővé is tették a két ország művészeinek az adott társadalmi berendezkedéstől független, személyes párbeszédét, igyekeztem a dialógus létrejöttének és kibontakozásának a történetét is felvázolni. Elöljáróban annyit már most érdemes megjegyezni, hogy a kapcsolatfelvétel egy olyan kontra produktív politikai erőtérben jött létre az 1960-as évek közepén, amikor a két ország közötti szellemi tranzakció szinte a semmi szintjén lebegett. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti legfeszültebb politikai konfliktust, az 1962-es kubai rakétaválságot kirobbantó Nyikita Hruscsovot, akinek a nevéhez az 1956-os forradalom leverésén túl a berlini fal felépítése is fűződött, ellenfelei 1964 októberében váltották le a Szovjet Kommunista Párt éléről, és az SZKP első titkárává Leonyid Brezsnye- vet választották. Az USA ugyanez év nyarán keveredett bele a Vietnámi Háborúba, és Kína is három nappal Brezsnyev kinevezése után hajtotta végre első atombomba kísérletét, felsorakozva a nukleáris nagyhatalmak közé. Magyarországon ezek a hidegháborús feszültségek a hatalmi pozíciók bebetonozódása, és ezzel párhuzamosan a Kádári politika konszolidációja miatt csak közvetett módon éreztették hatásukat. 1961-től kezdtek érvényesülni a „szellemi könnyítés" jelei, 1963-ban közkegyelmet hirdettek, 1964-ben 79
