Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Ács Margit: Bezzeg a Nyugat!
A REMÉNY ÉVEI pedig egyenesen kiemelkedik a kötetből. Ő nem tetszeleg a gépies jellegű elemző módszer alkalmazásában, hanem a mű szellemiségét tárja fel hihetetlen tájékozottsággal, meghökkentő analógiákat találva, és rálelve azokra a pontokra Arany gondolatvilágában, amelyek a korszak egyetemes életérzésével, gondolataival érintkeznek. Az a tanulmány, amely leginkább igazolja egykori irodalmár barátaim háborgását, Szegedy-Maszák Mihályé. Nincs itt mód arra, hogy gondolatmenetét megvitassam, csak mutatóba ragadhatom ki jellemző állításait, amelyek a fejlődés-dogma alapján normákat tételeznek fel a művészetben is. Mesterére, Németh G. Bélára hivatkozik, amikor kimondja: „Arany pedig vélt nemzeti kötelezettsége jegyében (...) tehetségének igen jelentős részét korszerűtlen vállalkozásokba ölette el". Szembeállítja a pozitivistának minősített Arannyal Baudelaire-t és Dickinsont, majd kimondja: „A fejlődés nem a pozitivista kor tipikus költőit, hanem ezt a két kivételt igazolta. A Mallarméval, Nietzschével, Hopkins-szal kezdődő modern költészet, ha különböző módon is, de az ő pozitivizmus-elleni reakciójukat fejlesztette tovább általános iránnyá." - A fiatal tudós számos oldalról bírálja Arany személyiségét, kötődéseit, rezignációját, amelyek mind megakadályozták, hogy a közérthetőség, a közösségi szolgálat nyűgétől mentes költészetet hozzon létre, világirodalmi rangra tegyen szert. Mellesleg jó volna tudni, hogy miféle fejlődés „igazolta" Homérosztól Dosztojevszkijig a világ műveltségének oszlopait olyannyira, hogy érvényességük máig kitart. Elképzelek egy magyar irodalmat, amely hajszálra olyan, mint a francia vagy az amerikai, vagy az angol. Vagyis nem magyar irodalom. Az egykori elutasító reakció a tanulmány állításaira nem csupán Arany János lekezelő értékelése miatt támadt, sokkal többről volt szó: a magyar szellemi élet függetlenségéről. Pedig Szegedi-Maszák Mihály, miközben a nyugati mintát fétisként tisztelte, a magyar irodalomnak igyekezett tekintélyt szerezni; jóhiszeműen képviselte az úgynevezett világirodalomba való integrálódás szükségességét. Csakhogy szándéka visszájára fordult, amikor minden más szempontot alárendelt ennek, s nem tisztelte irodalmunk öntörvényűségét. Pályája derekán sem tért el kezdeti felfogásától: „A kulturálisan, nyelvében egységesülő világ új elvárásokat támaszt a nemzeti kultúrák hagyományvilága iránt (...) a nemzeti, mint olyan fennmaradása nagyrészt az ilyen elvárásoknak való megfeleléstől függ; át kell tehát értelmezni a nemzeti hagyomány öröklött fogalmát, hogy eltávolodhassunk a nemzetállam teremtette hagyományoktól, közelebb kerülve ezáltal a művelődés nemzetközi eszményéhez" - írta. A nemzetközi elvileg köztességet jelentene, kölcsönösséget, egyenrangúságot a kultúrák között, nem önfelszámolást. És a magyar kultúra egyik legegészségesebb hagyománya, hogy nyitott más kultúrákra. Évszázadokon át szívta magába a nyugati kultúrát is, a németalföldi egyetemeken tanuló peregrinusoktól Széchenyin át a Nyugat íróiig. A hatvanas-hetvenes évekre is elmondható, amit Kodolányi Gyula így fogalmazott meg: „A magyar művészetnek ez az együttlélegzése a korszellemmel autentikus, mélyről jön, része a valódi nagy világhálónak, ami a képernyő előtt is volt, és utána is lesz." (I.m. 100. o.) Mintha nagybátyjának, Kodolányi Jánosnak a gondolatait folytatta volna. Kodolányi János már a harmincas-negyvenes években felszólalt az európai minta szolgai követése ellen, figyelmeztetve arra, hogy egy válságban lévő kultúrát fogadunk el eszménynek. „A nyugati kultúra éppen úgy nem egységes, mint ahogy nem keresztyén. (...) Évszázadról évszázadra más és más kultúrképet mutatott. Egységes a kapitalizmusban lett Európa - de akkor szűnt meg európai lenni. S vajon ki állítaná, hogy a kapitalizmus kultúrát és 76 ; kereszténységet jelent? A világ minden táján ősi, harmonikus, szilárd kultúrákat pusztított
