Offenbächer Ferenc (szerk.): „A remény évei”. A 60-as-70-es évek művészete, értékrendek, lemaradás komplexus (Eger, 2018)
Kulin Ferenc: A Kádár-korszak kultúrpolitikájának politika-történeti háttere
A REMÉNY ÉVEI teheti, megkerüli azt. Nem azért, hogy geopolitikai alternatívát keressen, hanem hogy alkalmassá tegye a Kádár-rendszert akár egy radikális modellváltásra is. Kádár bukásának - ne felejtsük: évekkel a rendszerváltozás előtt - majd az lesz az oka, hogy fordulatot jelentő irányváltásra nem tud és nem is akar felkészülni, az Aczélénak az, hogy nem ismeri fel vállalkozásának lehetetlenségét. Nem látja be, hogy az a rendszer, amit véd, és az a rendszer, amelynek számára kiskapukat nyit, kibékíthetetlenek egymással. Nemcsak arról van szó, hogy különbözőképpen ítélik meg ugyanazt a helyzetet, hanem arról is, hogy sok esetben az információikhoz is más-más szűrőkön keresztül jutnak hozzá. Ezúttal is fel kell idéznem egy történetet, jelesül egy beszélgetésemet Siklóssy Norberttel. Egyszer elém tette a már nyomdába küldött lapszám levonatát, és mellé tett két dossziét. „Nézd, ebben a baloldaliban vannak a dogmatikusok által fogalmazott vélemények, a jobboldaliban a liberálisoké. Olvass bele mindkettőbe, hogy lásd, minek alapján születnek a pártközponti ítéletek. Azt is tudd, hogy Aczél ugyan mindkettőt megkapja, de Kádár elvtárs irodájába csak az előbbieket küldik." Értsd: csak a dogmatikusokét! (Amikor a kilencvenes évek elején egyszer a New York kávéház előtt egymásba botlottunk, megkérdeztem: akkor és ott nem tartott-e attól, hogy visszaélek a bizalmával, és kifecsegem a titkát. „Mitől, kitől tartottam volna - kérdezte hahotázva. Sajtó-ügyekben minden feljelentésnek hozzám kellett befutnia. Vagy tényleg nem tudtad, hogy nem csak vezérigazgató voltam, hanem a főtégla is?" Nem tudtam.) Az 1983-as sajtópolitikai botrányok'kezelésének' kísérletei nem eszközeikben, hanem következményeikben különböztek lényegesen a szocialista kultúrpolitika korábbi gyakorlatától. Míg azok képesek voltak elfojtani a kisebb-nagyobb zendüléseket, az 1983-as döntések a pártvezetés és a kulturális élet konfliktusainak eszkalációjához vezettek. A politikai rendszer összeomlott, és eközben végzetesen felgyorsult a magas- és a tömegkultúra polarizációja. Miközben a kulturális piac most már nemcsak kiszolgálta, hanem diktálta is a kultúrafogyasztó tömegek igényeit, az értelmiség köreiben egyfajta szellemi polgárháború kezdődött. Amikor ez a folyamat feltartóztathatatlannak bizonyult, akkor vált észlelhetővé, hogy a kezdetei mélyen visszanyúltak a hatvanas-hetvenes évekbe. A politika és az ideológia által teremtett zárt térből kivezető utak visszafelé is elágaztak, s már kiinduló pontjaik távolsága is jelezte, hogy inkább egymástól idegen(kedő) értelmiségi táborok kényszerű egymáshoz szorulásáról kell beszélnünk, semmint egy - majd robbanásszerűen széthulló - egyközpontú univerzumról. A Mozgó Világ agonizálá- sának általam idézett két példája is erről szól. Hogy Bauer Tamás és Bibó István tanulmányainak szellemisége szöges ellentétben állt egymással, az akkor bennünk, bennem sem tudatosult. Bauer - miközben cáfolhatatlan tényekkel bizonyította a KGST életképtelenségét - egyúttal annak a neoliberális közgazdaságtani doktrínának a propagátora volt, amely egyre kezelhetetlenebb társadalmi és politikai kríziseket generált. Bibó ezzel szemben azokat az európai társadalomszervezési tradíciókat mutatta fel, amelyek egyszerre voltak képesek megfelelni a technikai-technológiai modernizáció követelményeinek, illetőleg a kulturális és spirituális szükségleteknek. A két írás filozófiai alapvetésében ugyanazok az eszmetörténeti irányzatok feszültek egymásnak, amelyek majd a magyar rendszerváltó értelmiséget is világnézeti felekezetekre tagolták, s amelyek mentén - mindmáig - egyre mélyülő szellemi törésvonal húzódik az egész euro-atlanti térség még egybe- függőnek látszó politikai felszíne alatt. De térjünk vissza a kultúrpolitika irányításának műhelytitkaira, s azokon belül is Aczél 60
